Makó folyton újjászületik

188

Makó neve ma elsősorban a hagymáról és a Hagymatikum fürdőről ismert, de a város múltja jóval gazdagabb annál, mint amit egy képeslap vagy turisztikai prospektus megmutat. A Maros-parti település sorsa ezer éven át fonódott össze hadjáratokkal, árvizekkel, betelepülésekkel, vallási és gazdasági átalakulásokkal, miközben újra és újra újjá kellett születnie a pusztítások után.

Az alábbi beszélgetésben Halmágyi Pál nyugalmazott múzeumigazgató, történész kalauzol végig minket Makó történetén: Ajtony vezér korától a török idők harcain és pusztításain át a hagymatermesztés világhírűvé válásáig, a tanyavilág mindennapjaitól a gyógyfürdő és a Makovecz-épületek megszületéséig. A beszélgetés nemcsak évszámokat és eseményeket sorol, hanem megmutatja, hogyan lett a Maros-parti mezővárosból olyan település, amely ma is képes megújulni.

Riporter:Kezdjük egészen az elején. Hogyan alakult ki Makó? Mi volt az a környezet, amiben a város született?

Halmágyi Pál (H. P.): Makó életében mindig is döntő szerepe volt a Marosnak. A város a Maros alsó szakasza mellett fekszik, és régen ez a folyó egészen másképp nézett ki, mint ma: nagyon kanyargós volt, szigeteket alakított ki, és szinte befutotta az egész város környékét. Még a honfoglalás előtti időkről beszélünk, amikor a folyó árteréből kiemelkedő hátságokon már biztonságosan meg tudtak telepedni az emberek.

A honfoglaló őseink a 10. században itt kiváló letelepedési helyet találtak.

A bővizű Maros halban gazdag volt, így halászni lehetett, az erdők és rétek vadban bővelkedtek, tehát adott volt a vadászat lehetősége, a környék legelői pedig a legeltető állattartást tették lehetővé. Később, évszázadok múlva ezen az alapon alakult ki a fejlettebb mezőgazdaság is.

A honfoglalás és az államalapítás korában ez a vidék, a Maros torkolatának környéke, kiemelt szerepet kapott. Ezt a területet Ajtony vezér tartotta hatalma alatt. Ő olyan nagyúrnak érezte magát, hogy meg merte állítani a Maroson Erdélyből leúsztatott királyi sószállítmányokat, és meg is vámolta azokat.

Ez természetesen István királynak – az államalapítás után vagyunk – nagyon nem tetszett. Amikor Ajtony nem hagyott fel ezzel a „vállalkozással”, István ideküldte egyik hadvezérét, Csanád vezért, hogy számoljon le vele. A döntő csata a Marostól délre, Oroszlámos vidékén zajlott. Itt csaptak össze a királyi csapatok Ajtony seregével. Csanád győzött, Ajtony elesett, és István jutalmul Csanád vezérnek adta Ajtony birtokait. Ebből született meg Csanád vármegye, nagyjából 1028 táján.

Nem sokkal ezután küldte ide István király Gellért püspököt is, hogy megszervezze az egyházmegyét, és megkeresztelje a még pogány magyarságot. A csanádi egyházmegye 1030-ban alakult meg, központja Ajtony egykori vára, Marosvár lett, a mai Őscsanád térsége, Románia területén.

Amikor az állami, vagyis vármegyei, és az egyházi, tehát egyházmegyei szervezet kiépült, békésebb időszak következett. Lassan fejlődött az a kis település is, amely Makó helyén állt, és amelyet akkoriban még Felvelnök hívtak.

Riporter: Mikor találkozunk először írásban Makó nevével?

H. P.: Az első írásos emlék 1299-ből maradt ránk. Akkor már a területet a Makó nemzetség birtokolta – a Makó eredetileg személynév volt –, ezért a falut már Makófalvának nevezték.

Az oklevél így fogalmaz: „Felvelnök, melyet újabb szóval Makófalvának neveznek.” Ez az a hiteles írásos dokumentum, amelyben először megjelenik Makó neve.

Az évszázadok alatt a „falva” végződés lekopott, és a település neve egyszerűen Makó lett. A város történetében van egy állandó „kísérő”, egy kis vízfolyás, amely pontosan jelzi, hol alakult ki és hogyan terjeszkedett a település: ez a Nagyér. Ez a Marosból szakadt ki, és régen kanyarogva végigszelte a várost. Ma is megvan, de már nem a felszínen folyik, hanem nagy betoncsövekbe csatornázták, és többek között például a fürdő használt vizét vezetik bele. A város fejlődésének vízrajzi „gerince” volt ez a Nagyér.

Riporter: Makó hosszú története során sokszor érte háború és pusztítás. Melyek voltak ezek közül a legjelentősebbek?

H. P.: A békésebb évszázadokat mindig megtörték a nagy történelmi viharok. 1514-ben például a Dózsa-féle parasztháború hullámai is elérték ezt a vidéket. Dózsa György serege nagy csatát vívott Nagylaknál, ahol egy kisebb erősség állt. A parasztok leverték a védősereget, elfogták az akkori csanádi püspököt, és a kegyetlen középkori szokás szerint karóba húzták. Ez természetesen kiváltotta a környék katonai vezetőinek haragját, a temesvári várparancsnok támadást indított Dózsa seregei ellen, és nagy harcok zajlottak. A parasztcsapatok végül a Maros mentén Erdély felé vonultak tovább.

Néhány évvel később Szapolyai János király is Makó vendége volt. Az 1526-os mohácsi vész után az ország három részre szakadt, és a keleti részt irányító Szapolyai a tápéi révnél tárgyalt a szultán képviselőjével, a szegedi pasával. A szállása Makón volt.

Ez jól mutatja, milyen fejlett volt már ekkor a település. A királyi udvartartást, a testőrséget, mintegy kétszáz lovast, valamint a szakácsokat, tanácsosokat, udvari embereket mind el tudták szállásolni. A király a bíró házában lakott, amely egy emeletes kőház volt, tehát komoly polgári épület.

A török kori történetek közül különösen érdekes Kamber bég esete. Ez a török parancsnok felfigyelt rá, hogy Makó gazdag mezőváros, és elhatározta, hogy megsarcolja. Elindult seregével a város felé.

A makóiak a templomtoronyból figyelték a közeledő idegen hadakat, és amikor látták, hogy jönnek a törökök, gyorsan lovas hírnököket küldtek Hódmezővásárhely irányába, a környék pusztáin vonuló szabad hajdúkhoz, hogy jöjjenek segítségül. A hajdúk remek hadicselt eszeltek ki: fehér lepedőkből zászlókat készítettek, és így vonultak Makó felé. A törökök, akik maguk is fehér selyemzászlókkal vonultak, azt hitték, hogy a saját segédcsapataik érkeznek.

Közben a makói mezőváros lakói kaszára-kapára kaptak, és két tűz közé szorították Kamber bég seregét: kívülről a hajdúk, belülről a makóiak támadtak. A csatát megnyerték, Kamber bég csak úgy tudott elmenekülni, hogy a Maros partján egy zacskó aranyért cserébe egy halász leevezett vele Szegedre.

 

A város vezetője azonban jól tudta, hogy a törökkel hosszú távon nem érdemes ujjat húzni. Ezért egy ügyesen megfogalmazott levelet küldtek Kamber bégnek: elismerték ugyan, hogy most ők győztek, de „barátságuk jeléül” hat ökröt, néhány lovat, finom csizmákat és más értékes árut ajánlottak fel neki. Kamber bég is tudta, hogy jobb elfogadni az ajándékokat, így egy darabig sikerült békés viszonyt fenntartani.

Mindez azonban csak ideig-óráig működött. A 150 éves török uralom alatt Makót háromszor pusztították el: 1552-ben, 1596-ban és 1686-ban.

Az utóbbi pusztítás akkor történt, amikor a visszafoglaló csapatok elfoglalták Szegedet. A menekülő tatár segédcsapatok Makón keresztül vonultak, és búcsúzóul harmadszor is fölgyújtották a várost. Ez az oka annak, hogy Makón ma nincsenek középkori épületek. Tudjuk ugyan, hogy voltak régi templomok, és volt emeletes kőház, de ezek mind elhamvadtak és elpusztultak. A település 13–15 évig szinte kietlen pusztaság volt, és csak lassan kezdett újra benépesülni.

Riporter: Mikor számítjuk Makó újjászületését? Mikortól beszélhetünk újra fejlődő városról?

H. P.: Makó újjászületését 1699-től számítjuk. Ekkor adta ki a pozsonyi kamara azt a telepítő levelet, amelyben az állt, hogy aki visszaköltözik Makóra, négy év adómentességet kap. Ez rendkívüli csábítás volt. Lassan kezdett visszaszivárogni a lakosság, akik a török pusztításai elől korábban elmenekültek. Először egyszerű, sárból tapasztott, náddal fedett templomot építettek, majd ahogy erősödött a város, egyre nagyobb, kőből épült templomok is emelkedtek. Közben a vallási megosztottság is kirajzolódott.

A török korban indult el a reformáció, és kialakult a református vallás is, így a katolikusok mellett erős református közösség alakult ki.

A 18. században pedig újabb betelepülők érkeztek

A 18. század közepe táján az Északkeleti-Kárpátok vidékéről ruszin nemzetiségű, görögkatolikus lakosság települt le, akiket akkoriban egyszerűen „oroszoknak” neveztek, és néhány évvel később zsidó családok is betelepülhettek Makóra.

Így alakult ki az a sajátos városszerkezet, hogy a katolikus templom körül a katolikusok, a református templom körül a reformátusok, a görögkatolikus templom körül az úgynevezett „oroszok”, a negyedik városrészben pedig a zsidó fertály lakói éltek.

A város közepén kanyargott a Nagyér, és ebből egy különleges helyzet is adódott: Makó főterén nincs templom.

A főtér eredetileg piac tér volt, itt tartották a heti piacokat és a nagy országos vásárokat is, és itt alakultak ki az üzletek, kereskedőházak. A templomok mind a saját felekezeti városrészben álltak, így a főtér tisztán kereskedelmi és társadalmi központként működött.

Itt épült fel később a Korona vendégfogadó is, amely sokáig a város egyik legfontosabb épülete, központja lett. A Korona több ütemben épült: először csak az első szárnya állt, később bővült. Nagy istálló tartozott hozzá, ahová be lehetett kötni a lovakat, és kocsiszín, ahová az árut szállító kocsikat beállították. Ez biztonságos helyet jelentett az utazóknak, mert a betyárok nem fértek hozzájuk. Ma is a város abszolút központjában áll, ott, ahol az Aradra és Békéscsabára vezető utak elágaznak a Szeged felől érkező főútból.

Riporter: Mikor és hogyan lett Makó város, illetve megyeszékhely?

H. P.: A török kor előtt a csanádi vár volt a megye központja. Az 1699-es telepítőlevél mezővárosi rangot adott Makónak. Az 1848-as forradalom idején lett rendezett tanácsú város, a kiegyezés után pedig – mivel itt volt a megye székhelye – megyei város. Ez az állapot a második világháború végéig tartott. A háború után, a tanácsrendszer bevezetésével Makó járási székhely lett. Külön működött a járási tanácsháza és külön a városi tanácsháza. Később a közigazgatási reform során létrejött a „város és városkörnyéke” modell, és ma Makó tizenhat község központja. A megnevezések gyakran változtak, de a lényeg ugyanaz maradt: Makó a térség természetes központja oktatási, egészségügyi, közigazgatási és gazdasági szempontból is.

1740-ben épült fel az első vármegyeháza, majd 1780-ban egy nagyobb, új épületet emeltek a helyén. A 19. század elejére azonban a megyei adminisztráció annyira megnőtt, hogy már nem fért el ezekben az épületekben. Ügyosztályok, pénztár, levéltár, megyei börtön mind helyet követeltek maguknak, így szükség volt egy nagyobb, korszerűbb épületre.

Ekkor született meg az az új vármegyeháza, amelyet ma is látunk a Kossuth-szobor mögött. Ez egy klasszicista stílusú épület, amelyet Giba Antal megyei földmérő tervezett, és 1836–1839 között épült fel. A reformkor idejére Makó már erős, fejlődő mezővárossá vált.

Riporter: Makó neve máig összeforrt a hagymával. Hogyan alakult ki ez a különleges mezőgazdasági profil?

H. P.: A szabadságharc leverése után nagy változás következett be a mezőgazdaságban. A város körüli legelőket kiosztották a makói lakosoknak, és mindenkinek jutott egy darab föld, amelyet a mai napig járadónak hívnak. Addig főleg a Maros melletti dombokon próbálkoztak szőlőtermesztéssel, de a makói bor nem volt kiugróan jó, nehezen adott biztos megélhetést. Aztán észrevették, hogy ha a szőlősorok közé hagymát vagy gyökérzöldséget ültetnek, az sokkal jobb termést hoz, és könnyebben eladható.

Harminc–negyven év alatt teljesen átalakult Makó mezőgazdasága. A szőlőtermesztés visszaszorult, csak kiskertekben maradt néhány tőke, ugyanakkor felfutott a vöröshagyma- és fokhagymatermesztés, valamint a zöldséggyökér, a híres makói hosszú gyökér termesztése. Ebben nagy szerepe volt a városban letelepedett zsidó kereskedőknek, akik kiváló érzékkel vitték ki az árut a piacokra. Kialakult egy sajátos szimbiózis: a makói gazdák megtermelték a hagymát, fokhagymát és a gyökérzöldséget, a zsidó kereskedők pedig először országszerte, később külföldre is eladták ezeket.

A nagy fordulópont 1888-ban, a brüsszeli világkiállításon következett be, ahol a makói hagyma aranyérmet nyert. Ettől kezdve világszerte ismertté vált, hogy a makói hagyma különlegesen zamatos, erős és jól eltartható.

Az első világháborúig hatalmas mennyiségben termelték, és a város jelentősen meggazdagodott belőle. Ehhez azonban jó közlekedés is kellett. Korábban révvel keltek át a Maroson, a kocsikat kompra rakták, úgy húzták át a túlsó partra, ami nehézkes és lassú volt. Ezért 1878-ban megépült az első híd a Maroson, majd 1883-ban, öt év múlva, már vonat is átdübörgött rajta, amikor létrejött a Szeged–Makó–Arad vasútvonal. Ez a hagymaexportot még tovább könnyítette.

Később a makói hagymások saját szervezeti központot is építettek. 1936-ban a Makói Hagymatermelők Szövetkezete felépítette a Hagymaházat. Ez az épület kettős funkciót látott el: volt benne egy nagyterem színpaddal, ahol előadásokat és díszüléseket lehetett tartani, és amikor szükség volt rá, bemutatóteremként is szolgált, hiszen az asztalokra rakták ki a gazdák a saját hagymáikat, a kereskedők pedig ott válogathattak közülük.

Idővel a makói gazdák saját hagymafajtákat alakítottak ki. Így különült el például a Rozsnyai-féle vöröshagyma az Erdei-féle vöröshagymától. Volt még lapos, tányér alakú, vagy inkább gömbölyded, vagy hosszúkás, és így ránézésre is lehetett tudni, melyik gazda melyik hagymáját látja az ember.

Riporter: Milyen volt a város és a tanyavilág kapcsolata? Hogyan élt együtt a város és a környező vidék?

H. P.: Makónak a török idők örökségeként hatalmas határa van. A török hódoltság előtt a környéken sok kis falu állt egymáshoz közel, olyan nevekkel, mint Dál, Szentlőrinc, Rákos vagy Igás. A török korban ezeknek a falvaknak a lakói a nagyobb biztonság reményében beszaladtak Makóra, a kis falvak pedig elpusztultak. Ma már csak dűlőnévként élnek tovább.

Először a városból jártak ki megművelni a földeket, ami naponta 15–20 kilométer utat jelentett oda, és ugyanennyit vissza. Idővel építettek kint egy kis szárnyékot, hogy nyáron ott lehessenek, ezekből lettek a tanyák. Így jött létre a hatalmas tanyavilág, amelynek legtávolabbi része a várostól 30–35 kilométerre található.

A rendszer sajátos munkamegosztást teremtett a családokon belül. Az idősebb generáció, a nagyszülők, bent laktak a városi házban, a gyerekek onnan jártak iskolába, a szülők pedig nagyrészt kint laktak a tanyán, tehenet fejtek, malacot tartottak, szántottak, vetettek, és ellátták a gazdaság mindennapi munkáit.

A tanyasiak sem érezték magukat elhagyatottnak, mert a városban lassan kórház, gimnázium és más kulturális intézmények épültek, a tanyák pedig biztosították a város élelmiszer-ellátását.

A 19. század második felében kialakult a vasúthálózat is. Először a Szeged–Makó–Arad vasútvonal épült meg, később Hódmezővásárhely felől is érkezett egy vasútvonal. Ezzel párhuzamosan a városban felépült a gimnázium, bankok, nagy kereskedőházak, színház és új városháza.

Az ipar is fejlődni kezdett, először kisipari szinten, főleg a mezőgazdaság kiszolgálására. Patkolókovácsok, kerékgyártók, ekekészítők dolgoztak, és külön eszközök születtek a hagymatermeléshez is, például a dughagyma-vetőgép vagy a „dikkölő”, amelynek segítségével a hagymasorok közül vágták ki a gazt. Lószerszámkészítők és bognárok látták el a gazdákat. És van olyan makói szíjgyártó dinasztia is, ahol már a negyedik generáció készíti a lószerszámokat, és termékeiket egészen Angliáig eljutnak.

A 20. században nagyobb ipartelepek is megjelentek. A Taurus gumigyár például, amely ma a Continental hálózatának része, redőnygyár, orvosi műszergyártás, kórházi bútorokat – ágyakat, éjjeliszekrényeket – készítő üzemek jöttek létre, és a vasúti járműjavítóból kinövő gépgyár is fontos szereplője lett a város gazdaságának. A vágóhidak az állatállomány feldolgozását végezték, és hozzájárultak ahhoz, hogy a makói csípős kolbász is ismertté váljon.

A legújabb időkben a hagymatermelésre épülve egy svájci fűszergyártó cég, a Givaudan települt Makóra, amely a hagymában lévő illóolajokat és fűszeralapanyagokat dolgozza fel. Ez a vállalat egy vadonatúj, modern gyárat létesített a városban.

Riporter: Ma sokan a fürdőről ismerik Makót. Hogyan alakult ki a gyógyfürdő, és mi adja a különlegességét?

H. P.: A második világháború után gyorsult fel igazán a modernizáció a városban. Vízvezeték-hálózat épült, és elkezdtek fürdőszobákat kialakítani a házakban. Az 1950-es évek közepén fúrták az első termálkutat, amelyből közel 90 Celsius-fokos víz tört fel. A vizsgálatok kimutatták, hogy ez gyógyvíz, amely különböző ásványi anyagokat tartalmaz, így gyógyászati célokra is kiválóan alkalmas.

Ehhez társul a Maros iszapja. A folyó mintegy 700–750 kilométert tesz meg Erdélytől idáig, az útja során a nagy sziklák kavicsokká, majd homokká, végül finom iszappá őrlődnek. Árvíz után, amikor a víz visszahúzódik, a parton marad a marosi iszap, amelyet összegyűjtve gyógyiszapkezelésekre és pakolásokra lehet használni. Enyhe radioaktivitása miatt jótékony hatást fejt ki a betegekre.

Ez a két tényező, a gyógyvíz és a Maros iszapja, tette gyógyászati szempontból különlegessé a makói fürdőt.

Az első fürdő folyamatosan bővült. A 60-as években úszómedence és nagy öltözőépület épült, a rendszerváltás után pedig minőségi ugrás történt, amikor Makovecz Imre tervei alapján megépült a Hagymatikum első, kupolás épületrésze. Azóta is folyamatos a fejlesztés. Külső medencék, tanmedence a diákoknak, csúszdák, wellness-részleg és gyógyászati központ jött létre. Ma már a fürdő gyakorlatilag egy egész háztömböt elfoglal, és minden korosztály megtalálja benne a maga világát: a gyerekek a csúszdákat, a sportolók az úszómedencéket, a betegek a gyógyvizes medencéket és kezeléseket használhatják.

A fürdő fejlődésével párhuzamosan nőtt az idegenforgalom is. Sokan érkeznek Szerbiából és Romániából, szállodák, panziók és apartmanok épültek, és a város turisztikai szempontból is megerősödött.

Riporter: Ha már Makovecz Imrét említette: miben különleges az ő jelenléte Makón?

H. P.: Makovecz Imre neve szorosan összefonódott Makóval. A Hagymaház volt az első Makovecz-épület a városban, de korántsem az utolsó. Ma már tizenhárom Makovecz-épület áll Makón, ilyen koncentrációban sehol máshol a világon. A fürdő mellett Makovecz tervezte többek között a könyvtárat, egy bölcsődét, iskolát, óvodát, a buszállomást, és a gimnázium rekonstrukciójában is szerepet játszott.

Ez a tizenhárom épület együtt világszínvonalú építészeti örökséget jelent, amelyre joggal lehet büszke Makó.

Riporter: Milyen volt Makó kulturális élete a 19–20. században? Hol és hogyan szórakoztak az emberek?

H. P.: Makó mindig élénk kulturális és társas életű város volt. A Korona vendéglő nemcsak szálloda volt, hanem a nagy rendezvények központja is. Itt tartottak esküvőket és bálokat, és az emeleti nagyteremben hangversenyeket rendeztek. Itt adott hangversenyt például Bartók Béla is a két világháború között.

A város zenei élete pezsgő volt. Dalárdák, énekkarok léptek fel, működött gimnáziumi zenekar, a gazdáknak dalköre, a református egyháznak női dalköre, és gyakran szerveztek hangversenyeket és szólóesteket. A színházi élet 1903-ban kapott állandó otthont, amikor a gimnázium és a zsidó templom közötti területen felépült a faszínház. Ide vándorszíntársulatok szerződtek egy-egy évadra, és hetente vagy kéthetente új darabokat mutattak be.

A mozi a két világháború között jelent meg Makón. Először a Korzó mozi nyílt meg, majd a Park mozi, a második világháború után pedig a Szabadság és a Vörös Csillag mozi néven működött a városban. Sokáig ez a két mozi üzemelt egyszerre, egészen az 1990-es évek közepéig. Ma már a vetítések jelentős része a Makovecz-féle színházteremben zajlik, abban az új kulturális központban, amely a régi Hagymaház helyén épült. Emellett a vármegyeháza nagyterme, a városháza tanácskozóterme, az iskolák színpadai és a katolikus kör épülete is számos kulturális eseménynek, előadásnak és rendezvénynek adott otthont.

A férfilakosság mindennapi társas élete pedig sokszor a vendéglőkben, olvasókörökben zajlott, ahol a gazdák és iparosok megbeszélték a világ dolgait.

Riporter: A Marosról eddig inkább mint áldásról beszéltünk. Volt olyan időszak, amikor inkább veszélyt jelentett a városra?

H. P.: Természetesen volt. A Maros nemcsak áldás, hanem időnként komoly fenyegetés is. Az erdélyi hegyekből induló hóolvadások és nagy esőzések után hatalmas árvizek vonultak le. A legutóbbi igazán nagy árvíz 1970-ben volt. Akkor a lakosság nagy részét – a férfiakat kivéve – kitelepítették Hódmezővásárhelyre és Szentesre, a férfiak pedig mind kint voltak a gáton, és éjjel-nappal védekeztek.

A Maros ekkor érte el a valaha mért legmagasabb vízszintet, 624 centiméterrel tetőzött. Ez azt jelentette, hogy a töltések tetejét nyaldosták a hullámok. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült megmenteni a várost, és a gátak végül nem szakadtak át. Azóta folyamatosan erősítik és magasítják a védműveket, ahol szükséges, mert az árvízvédelem elsőrangú feladat maradt.

Az 1970-es árvíz arra is rámutatott, hogy a régi hidak túl alacsonyan vannak ilyen vízállás mellett. Ezért a Maroson új közúti hidat építettek, ugyanott, ahol a régi volt, de sokkal magasabban, hogy a megáradt folyó is kényelmesen elférjen alatta.

Riporter: Hogyan alakította a város életét az, hogy itt határ és nagy közlekedési útvonalak találkoznak?

H. P.: Makó helyzete közlekedés-földrajzi szempontból mindig kiemelt volt. A nagylaki határátkelő megnyitása, az új Maros-híd és a nemzetközi forgalom együtt azt eredményezték, hogy a város szívén hatalmas tranzitforgalom haladt át: kamionok, teherautók, turistabuszok szelték keresztül a belvárost.

Ezt a város belső területei hosszú távon nem bírták volna. Ezért a 2000-es évek elején megkezdődött az autópálya-építés. A 43-as út, illetve az M43-as autópálya ma már Szeged fölött ágazik ki az M5-ösből, és elkerüli a várost, egy új nyomvonalon vezetve az átmenő forgalmat Románia felé.

Hasonló a helyzet a Temesvár–Csanád irányú forgalommal is. Ott is tervezik az elkerülő szakasz kiépítését, hogy a város belső területeit a későbbiekben se terhelje túl a tranzitforgalom.

Riporter: Hogyan működik ma Makó és a környező falvak kapcsolata?

H. P.: Ma is nagyon szoros az együttműködés. A környékbeli falvakban, például Apátfalván, Csanádpalotán vagy Földeákon csak alapfokú oktatás van, vagyis általános iskolák működnek. A középiskolai képzést Makó látja el: itt van gimnázium, kereskedelmi technikum, ipari és mezőgazdasági technikum, valamint egészségügyi képzések, tehát több középiskola is. Az egészségügyi ellátás is kétlépcsős. A falvakban körzeti orvosok biztosítják az alapellátást, Makón viszont kórház és szakrendelők működnek különböző osztályokkal.

A város ipari üzemeiben a környező falvakból buszokkal szállítják a dolgozókat. Menetrendszerű munkásjáratok működnek, és egyes nagyobb üzemeknek saját buszaik is vannak. Lényegében egy összefonódott gazdasági-társadalmi térség alakult ki, amelyben Makó a központ, a falvak pedig szorosan kapcsolódnak hozzá.

Riporter: Ha egy mondatban kellene összefoglalni, milyen város Makó, mit mondana?

H. P.: Azt mondanám, hogy Makó egy olyan város, amelyet sokszor elpusztított a történelem, de mindig újjá tudott születni, és ebben a Maros, a kitűnő földje, a hagymája és az emberek munkája tartotta és tartja ma is életben.