Gyökereink a bizánci hagyományban vannak

508

Makó vallási térképén a görögkatolikus közösség kicsi, de annál makacsabban jelen lévő „sziget”: évszázadok óta itt van, néha megerősödve, néha megfogyatkozva, de sosem eltűnve. A város görögkatolikus temploma 1778 óta áll, a hozzá tartozó közösség pedig túlélte a birodalmakat, határhúzásokat, államosítást, kommunizmust, és ma is keresi a helyét a 21. századi, zajos, sokszor túlfogyasztó világban. A bizánci szertartású, de Rómával egységben lévő görögkatolikus egyház egyszerre hordozza a ruszin és szláv hagyományok nyomait, valamint a magyar nyelvű liturgia és a helyi kötődés tapasztalatát – Makón pedig ennek a sajátos egyházi kultúrának sűrű, mégis törékeny lenyomata látszik.

Interjúnkban Biró István, a makói görögkatolikus parókia parókusa mesél a görögkatolikus egyház magyarországi és makói gyökereiről, a ruszin hagyományról, a liturgia nyelvének alakulásáról, a kommunizmus egyházromboló hatásáról, és arról, hogyan lehet ma, óvoda, bölcsőde és hitoktatás révén újra közösséget építeni ott, ahol egy-két generációra megszakadt a folytonosság. Szóba kerülnek az advent és a böjt ősi szokásai, a karácsony másfajta, visszafogott megélése, az ökumenikus kapcsolatok a többi felekezettel, valamint az a nagyon mai kérdés is, hogy mire lehet „jó” a kereszténység egy olyan korban, amikor a karácsonyt sokan már november közepétől inkább bevásárlólistákban, mintsem imádságokban mérik.

Riporter: Mit érdemes tudni általában a görögkatolikus egyházról? Mikor jelent meg a Kárpát-medencében, és miben különbözik például a római katolikusoktól?

Biró István (B. I.): A történetünk egészen a honfoglalás és az államalapítás idejéig nyúlik vissza. A keleti és a nyugati egyház szétválása után, de még a honfoglalás idején is megjelentek a bizánci hittérítők a Kárpát-medencében. Szent Gellért mellett például Hierotheosz püspök is jelen volt, amikor Szent István különböző egyházmegyéket alapított, és már akkor számolni kellett a bizánci hagyomány szerint élő közösségekkel is.

Szent László több olyan keleti egyházi fegyelmi szabályt emelt be az állami törvényekbe, amelyek egyértelműen a keleti egyház jelenlétét mutatják. A mi konkrét történetünk, vagyis a görögkatolikus egyház története a 17. századra kristályosodik ki, amikor bizonyos bizánci szertartású közösségek elfogadták a pápa primátusát, miközben megtartották keleti szertartásukat. Ezeket nevezzük unitus egyházaknak, azaz egyesült egyházaknak. Ide tartoznak a ruszinok is. Az ő jelenlétük, hagyományaik döntően meghatározták a Kárpát-medence görögkatolikus arculatát. A 18. század elején, amikor a törököt kiűzték a térségből, már számoltak a bizánci szertartású hívőkkel is, és ez Makó történetében is fontos szerepet játszott.

Riporter: Mikortól beszélhetünk görögkatolikus jelenlétről Makón?

B. I.: Már a 18. század eleji beszámolók említenek egy kisebb görögkatolikus közösséget Makón. Voltak magyar anyanyelvű görögkatolikusok, mellettük egy kisebb román ajkú csoport is, és ez jelentette az alapját annak, hogy a város a nagy egyházak – a katolikus, a református, az evangélikus és a zsidó felekezet – mellett a görögkatolikusokat is meghívja és letelepítse. Az 1700-as évek elején már állt a városban egy kis vályogtemplom, amelyet a görögkatolikusok használtak. A betelepítés és a görögkatolikus kolónia növekedése nyomán a 18. század második felében felmerült az igény egy nagyobb, kőből épült templomra. A város ekkor külön városrészt jelölt ki a görögkatolikusoknak, saját templommal, temetővel és később iskolával.

1776–1778 között, Mária Terézia támogatásával épült fel az a kőtemplom, amely ma is áll. A hagyomány szerint húsz makói görögkatolikus családfő vállalta, hogy a mezőhegyesi birtokon végzett kéthetes kaszálási munkájának bérét felajánlja templomépítésre. Ezzel a felajánlással fordultak Mária Teréziához, aki támogatta a kezdeményezést, és két év alatt fel is épült a templom.

Ha ma belegondolunk, mekkora kihívás lenne egy ilyen nagyságrendű templomot két év alatt felépíteni a mai technikai körülmények között is, akkor talán még jobban értékeljük ennek a 18. századi közösségnek az áldozatvállalását. A templom első szent liturgiája 1778. október elsején volt, a Julianus-naptár szerint. Ez a Gergely-naptárban október 13-ának felel meg, ezért a hagyományt ma is úgy őrizzük, hogy minden évben október második vasárnapján ünnepeljük a templomszentelés évfordulóját.

Görögkatolikus egyház görög gyökerei

Riporter: A görögkatolikus egyház liturgiája, nyelve, Bibliája miben különbözik a római katolikus gyakorlatától?

B. I.: A gyökereinket a bizánci hagyományban kell keresni. A ruszinság gyökerei a szláv hagyományhoz kötődnek, így a liturgia hivatalos nyelve sokáig ószláv volt. Ez azonban a gyakorlatban soha nem volt teljesen egységes, mert maguk a ruszin hívek is a saját nyelvüket használták, amit egy laikus fül sokszor egy nagy „szláv hangzású” nyelvfolyamként érzékel.

1912-ben X. Piusz pápa alapította meg a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegyét a magyar anyanyelvű görögkatolikusok számára. Ezt megelőzően a 18–19. században nem létezett kifejezetten magyar görögkatolikus egyházmegye, ezért a liturgia nyelve túlnyomórészt ószláv volt, illetve ott, ahol a ruszin nyelv élő közegben maradt, magát a ruszint használták.

A trianoni határhúzás után a magyar görögkatolikusok jelentős része a mai Magyarország területén belül maradt, miközben több hagyományos görögkatolikus központ – például Kassán, Munkácson vagy Eperjesen – a határokon kívülre került.

Hajdúdorog lett a magyar görögkatolikusok központja, a Miskolci Exarchátus pedig az Eperjesi Egyházmegyéből leválasztott egyházközségeket fogta össze magyar fennhatóság alatt.

Makó ebből a szempontból hálátlan földrajzi helyzetben van. A mai határok között itt, az Alföldön sokáig egyedül maradt görögkatolikus közösségként. A legközelebbi nagyobb központ Debrecen, ami meglehetősen távol esik. Ennek ellenére Makó a Hajdúdorogi Egyházmegye, ma már főegyházmegye fennhatósága alá került.

2015-ben Ferenc pápa metropóliává szervezte a magyar görögkatolikus egyházat. Három egyházmegye jött létre: a Nyíregyházi Egyházmegye Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét fedi le, a Miskolci Egyházmegye Borsod-Abaúj-Zemplén nagy részét és Heves megye egy részét, és ezek mellett a Hajdúdorogi Főegyházmegye maradt a történelmi központ. A Hajdúdorogi érsek-metropolita a magyar görögkatolikus egyház vezetője.

Ha a hivatalos bejegyzések szintjét nézzük, a magyar görögkatolikus egyház a görög nyelvhez köti magát, részben azért, hogy a liturgikus hagyomány gyökereit ne azonosítsák automatikusan az orosz nyelvvel vagy Oroszországgal. Sokáig Magyarországon is előfordult, hogy a görögkatolikusokat pusztán a liturgia nyelve miatt egyszerűen „oroszoknak” nevezték, és ez félreértéseket szült. Ma a liturgia nyelve szinte mindenütt magyar. Vannak még közösségek, főleg Zemplénben, ahol a russzin mint élő nyelv jelen van, és időnként ószláv nyelvű liturgiát is végeznek, de a liturgikus könyvek ma már döntően magyarul jelennek meg.

Makónak ebből a szempontból különleges szerepe van. A 20. század közepén élt itt egy kiemelkedő pap, dr. Rohály Ferenc kanonok, aki liturgika professzor is volt.

A sekrestyében, itt, ebben a templomban vette elő az eredeti görög liturgikus szövegeket, és ezekből készítette az első magyar nyelvű fordításokat. Azoknak a szövegeknek a legkorábbi magyar változatai, amelyeket ma a magyar görögkatolikus egyház használ, Rohály kanonok munkájához és Makóhoz kapcsolódnak.

Riporter: Hogyan fejlődött a makói görögkatolikus közösség a templom felépítése óta?

B. I.: 1778-ban egy viszonylag jelentős görögkatolikus közösség működött Makón. Saját iskolájuk volt, 200–250 fős tanulólétszámmal, és külön temetőt is kaptak. A görögkatolikus jelenlét nemcsak vallási, hanem társadalmi szempontból is számottevő volt.

Ha körülnézünk a templom körül, ma is láthatjuk a régi kerítést. Az elmondások szerint ez Makó legrégebbi kerítése, még a 18. század végéről származik. A belső oldalán olyan mélyedéseket alakítottak ki, amelyekben kis ülőfelület található. A hagyomány szerint a nagyobb ünnepeken, amikor a templom már nem tudta befogadni az összes hívet, sokan itt, a kerítéshez támaszkodva ülve vettek részt az ünneplésben. Ez jól jelzi, milyen erős és népes közösség volt akkoriban.

A templom építése után néhány évtizeddel elkészült az ikonosztázion, vagyis az ikonfal is. A görögkatolikus templomokban az első nagy költség az, hogy magát az épületet felhúzzák, a második nagy kiadás az ikonosztázion, az ikonokkal díszített fal, a harmadik pedig a teljes belső falfestés. Makón ez a három lépés szépen egymás után valósult meg. A 19. század végére a templom megkapta mai tetőszerkezetét, tornyát, a kórus feljáróját, és egy sekrestyét is hozzáépítettek.

Egyes becslések szerint a 19. század végén 2500–3000 görögkatolikus élt a városban. 1942-ből maradt ránk egy püspöki látogatás jegyzőkönyve, amely szerint egy átlagos vasárnapon, szombat esti vecsernyétől vasárnapi liturgiáig mintegy 350 ember vett részt a szertartásokon. A keleti liturgikus gondolkodásban a nap az estével kezdődik, ezért a szombat esti szertartás is a vasárnaphoz tartozik.

Ha ma belegondolunk, ez irigylésre méltó szám. Az 1940-es években a görögkatolikus egyház nagyon fontos és látható része volt Makó vallási arculatának. A közösségnek két papja is volt, parókus és segédlelkész, és jelentős ingatlanvagyonnal, városi házakkal, valamint a határban fekvő földterületekkel rendelkezett. A püspöki iratokban pontosan leírták, hány hektár föld tartozott a parókushoz, mennyi a káplánhoz és mennyi a kantorokhoz, tanítókhoz.

Az 1948-as államosítás mindezt gyökeresen megváltoztatta. Az iskolát elvették az egyháztól, a földeket állami tulajdonba vették, és ezzel nemcsak az anyagi alapot vették ki a közösség kezéből, hanem a hagyomány átadásának legfontosabb terepét is, ami az iskola volt.

Riporter: Miért volt olyan fontos a saját iskola a görögkatolikus közösség számára?

B. I.: Amíg egy közösségnek saját iskolája van, addig a saját hitét, szokásait, liturgikus rendjét, nyelvét és ünnepeit élő valóságként tudja átadni a következő generációnak. A görögkatolikus közösségnek Makón voltak pedagógusai és voltak gyerekei, vagyis megvolt a teljes rendszer: nevelők és tanulók egyaránt.

Az iskolában nemcsak olvasni, írni, számolni tanultak a gyerekek, hanem azt is, hogyan zajlik például a görögkatolikus adventi időszak, hogyan épül fel a liturgikus év, mi a jelentősége a böjtnek, milyen szertartások kapcsolódnak egy-egy ünnephez. Az iskola volt az a közeg, ahol a liturgikus hagyomány élő, magától értetődő tapasztalatként adódott tovább. 1948-ban az iskolák államosításával ezt a közeget vették el a görögkatolikus közösségtől. A gyerekek ugyan továbbra is jártak iskolába, de már nem a saját egyházuk intézményébe, így a hagyomány fokozatosan „kicsúszott” a mindennapi életükből.

Azóta is érezzük ennek a hiányát. Amikor két generáció nő fel úgy, hogy nincs saját felekezeti iskolája, sokszor az is kérdésessé válik, hogy a családban egyáltalán milyen hagyományokat őriznek, és mi az, ami csak néhány emlékfoszlányban él tovább.

Építkezés évtizedei

Riporter: A rendszerváltás után volt lehetőség újra egyházi intézményeket indítani. Mit tart ma fenn a makói görögkatolikus egyház?

B. I.: Ma már jóval nehezebb új intézményt indítani, mint amennyire könnyű volt valaha egy jól működő rendszert államosítással „egy mozdulattal” elvenni. Kicsi közösségek vagyunk, nincs mögöttünk jelentős infrastruktúra és korlátlan humán erőforrás, és a szülők gondolkodása is megváltozott.

Sokan nem elsősorban azt nézik, milyen felekezetű vagy értékrendű iskolába íratják a gyermekeiket, hanem azt, hol magas az oktatás színvonala, hol van külön nyelvóra, sport, vagy egyszerűen csak melyik intézmény van hozzájuk a legközelebb.

Makón 2000-ben sikerült átvennünk egy óvodát. A Makói Szent Mihály Görögkatolikus Óvodában jelenleg három csoport működik, mintegy 65 gyermekkel és 11–12 munkatárssal. 2025 februárjában elindult a bölcsődénk is, amely a mai szabályozás szerint inkább szociális és gyermekvédelmi intézménynek minősül, nem oktatási intézménynek. Itt két csoportban 24 kisgyermekről gondoskodunk, 6–7 kolléga részvételével.

Ha a város méretéhez képest nézzük, ez egyáltalán nem rossz arány. Emellett a hitoktatásban is nagyon aktívan jelen vagyunk. A segédlelkésszel, Gedeon Tamás atyával együtt majdnem minden makói általános iskolában tartunk hittanórákat. Összesen nagyjából 48 hittanórát viszünk hetente. Ennek megszervezése nem egyszerű, mert minden intézményben alkalmazkodnunk kell a már kialakult órarendhez, és vannak olyan osztályok, ahol csak egy-két gyermek jár görögkatolikus hittanra. Itt egyszerre kell figyelni arra, hogy megálljon a lábán a hittanóra, hogy legyen valódi tartalma, és arra is, hogy ne őröljön fel mindent az időnkből, hiszen a papnak a liturgián, a közösségszervezésen, a családlátogatáson és sok más területen is jelen kell lennie.

Az óvodában én vagyok a lelkivezető. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az óvodapedagógusokkal és az intézményvezetővel együtt megtervezzük az éves programot. Végiggondoljuk, milyen egyházi ünnepek és böjti időszakok lesznek, melyekhez kapcsolódjanak családi napok, közös programok, és hogyan lehet az oktató-nevelő munkát úgy megszervezni, hogy az összhangban legyen az egyház tanításával.

Itt jönnek elő azok az apró, mégis sokatmondó kérdések is, mint például a Télapó és a Mikulás ügye. A köznyelvben ma mindenki Télapót emleget, és ez annyira természetesnek tűnik, pedig a hagyomány szerint ő Szent Miklós püspök, akit december 6-án ünneplünk. Lelkivezetőként az is feladatom, hogy ezeket a dolgokat „visszanevezzük” a helyükre, és megtisztítsuk a fogalmakat.

Fontosnak tartom azt is, hogy olyan pedagógiai programot kövessünk, amely egyszerre szakmailag megalapozott és összhangban van az egyház tanításával.

Ez ma olyan kérdéseket is érint, hogy mit gondolunk a nemi szerepekről, hogyan beszélünk fiúról és lányról, mi az, amit a keresztény antropológia alapján vállalhatónak tartunk. A feladatom része, hogy a kollégákat is kísérjem, lelki töltekezési lehetőséget adjak, és időről időre egyszerűen megkérdezzem, hogy vannak, bírják-e még, érzik-e, hogy a helyükön vannak.

A gyerekekkel rendszeresen találkozom. Van egy nagy képes Bibliánk, ezzel megyek be a csoportokba, és hétről hétre bibliai történetekkel ismerkedünk. Nem elsősorban a lexikális tudás a cél, hanem az élmény, a találkozás, az, hogy ezek a történetek mély benyomást hagyjanak a gyerekekben. Olyan alapokról beszélünk, amelyeket minden keresztény felekezet magáénak érezhet.

Riporter: Hogyan ünneplik a görögkatolikusok az adventet és a karácsonyt? Van különbség más felekezetekhez képest?

B. I.: Mi a karácsonyt megelőző időszakot negyvennapos böjtnek tekintjük, amely hasonlít a nagyböjthöz. Ez november 15-én kezdődik. A mai gyakorlatban persze sok minden keveredik, nálunk is elterjedt az adventi koszorú, de egy kicsit másképp használjuk. Mivel november 15-étől hat vasárnap esik karácsonyig, mi hatgyertyás koszorút szoktunk készíteni.

Ugyanakkor az advent vasárnapjai nálunk nem kapnak olyan erős, külön-külön elnevezett hangsúlyt, mint például a nagyböjt vasárnapjai. A nagyböjt liturgiájában vannak kiemelt vasárnapok és fordulópontok, az advent inkább egy folyamatos lelki készület, amelyben napról napra közelebb kerülünk karácsonyhoz.

December 24-e nálunk szigorú böjti nap. A régi hagyomány szerint ilyenkor semmilyen állati eredetű ételt nem fogyasztottak, sőt, még a tejtermékeket és a tojást is kerülték. Vannak olyan családi történetek, amelyek szerint ilyenkor csak köménymagos leves, savanyúkáposztás leves, babételek vagy mézzel leöntött tészták, kiflik szerepeltek az asztalon. Ez a nap egyszerre a várakozás és az önmegtartóztatás ideje.

Szertartásrendben úgy néz ki az ünnep, hogy 24-én délután már megtartjuk az ünnepi előesti liturgiát, este vecsernyét, éjjel pedig a karácsonyi szent liturgiát, amelyet nálunk is éjfélre időzítünk. 25-én reggel, délelőtt újra van liturgia, és ez az alkalom az, amikor a legtöbben eljönnek, ilyenkor szokott lenni pásztorjáték, a gyerekek műsora is.

Fontos hangsúlyozni, hogy bár karácsony nagyon fontos ünnep, a keleti hagyományban a húsvét még nagyobb hangsúlyt kap, mert a feltámadás ünnepe a keresztény hit középpontja.

Felekezetközi kapcsolatok

Riporter: Miben különböznek a görögkatolikusok az ortodoxoktól, és hogyan néz ki a kapcsolatuk a többi felekezettel, akár helyi szinten?

B. I.: Az ortodox egyházak esetében mindig erős a nemzeti jelleg: vannak szerb, román, orosz, bolgár, görög ortodox egyházak, saját pátriárkával, saját egyházi struktúrával. A közösséget az fejezi ki náluk, hogy a különböző nemzeti egyházak papjai együtt mutatnak be szent liturgiát, vagyis együtt állnak az oltárnál.

Mi görögkatolikusok bizánci szertartású katolikusok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a liturgiánk, a szertartásrendünk, a teológiai nyelvünk sok szempontból azonos az ortodox egyházakéval, de az oltárnál és a szentségekben a római katolikus egyházzal vagyunk teljes közösségben.

Egy görögkatolikus pap és hívő ugyanúgy járulhat a szentségekhez római katolikus templomban, ahogy egy római katolikus is részesülhet a szentségekben görögkatolikus liturgián. Az ortodox egyházakkal ilyen szentségi közösség nincs. A legmagasabb szinten sem mutatnak be közös liturgiát a pápa és az ortodox pátriárkák, még akkor sem, ha találkoznak és imádkoznak egymásért.

Helyi szinten, Makón a történelmi egyházak közötti kapcsolat kifejezetten jó. Azt látom, hogy a 30–50 éves generáció papjai és lelkészei között sokkal természetesebb az együttműködés, mint korábban volt. A református, római katolikus, evangélikus lelkészekkel könnyen szót értünk, és évente többször tartunk ökumenikus imaalkalmakat.

Januárban régi hagyomány a városban az ökumenikus imahét, amelynek menete gyakorlatilag „készen” van: hétfőn itt találkozunk, kedden ott, és így tovább. Sem a híveknek, sem a lelkészeknek nem kell azon gondolkodni, hogy hogyan szervezzük meg, mert ez egy élő, bejáratott gyakorlat.

A városvezetés is fontosnak tartja az egyházak jelenlétét. Augusztus 20-án vagy más fontos városi rendezvényeken mindig igyekeznek meghívni a történelmi egyházak képviselőit, és természetes, hogy ott vagyunk. Az adventi gyertyagyújtásoknál például négy vasárnaphoz négy felekezet kapcsolódik: két református közösség, egy római katolikus és egy görögkatolikus vasárnap. Ilyenkor mi gyújtjuk a gyertyát, rövid gondolatot mondunk, és együtt imádkozunk a városért.

Riporter: Mit tud ma mondani a kereszténység a 21. század emberének, amikor sokan már novemberben „belefáradnak” a karácsonyba is, és fogyasztási kampányként élik meg az ünnepet?

B. I.: Nem gondolom, hogy ma más evangéliumot kellene hirdetnünk, mint bármikor a történelem során. Az üzenet ugyanaz, de a környezetünk nagyon megváltozott. Én a kereszténységet sokszor egyfajta medernek látom. A tudomány, a technika, az orvostudomány, a gazdaság folyamatosan fejlődik, és hatalmas energiák szabadulnak fel. Ezek az energiák azonban nem semlegesek: ha van medrük, akkor építenek, ha nincs, akkor pusztítanak. A mi feladatunk az, hogy segítsünk megrajzolni ezeket a medreket.

Az orvostudomány területén például ma már olyan döntéseket kell meghozni, amelyekre száz évvel ezelőtt nem volt példa: kezdve a mesterséges megtermékenyítéstől az életvégi kérdésekig. Ha nincsenek etikai határaink, akkor előbb-utóbb önpusztítóvá válhat az, amit ma előrelépésnek gondolunk.

Nemcsak az orvostudományban van ez így. Minden tudományterületen szükség van arra, hogy legyen egy keret, amely azt mondja: eddig és ne tovább. Ha a fejlődés a teremtő szándékával összhangban történik, akkor épít, ha szembemegy vele, akkor rombol.

A kereszténység feladata ma az, hogy segítsen az embereknek különbséget tenni a jó és a rossz, az építő és a romboló között.

Nem tiltólistákat akarunk osztogatni, hanem olyan mércét szeretnénk adni, amelyben az ember rá tud ismerni arra, hogy mi az, ami hosszú távon életet ad neki és az utána következő generációknak, és mi az, ami csak rövid távú élményt nyújt, de hosszú távon pusztít.

Sokszor látom, hogy akik november közepétől kezdve végigrohanják a „karácsonyi szezont”, díszítenek, vásárolnak, forralt boroznak, azok közül sokan december végén őszintén mondják, hogy „utálják a karácsonyt”. Valami elcsúszik. Az ünnep előbb elfogy, mint hogy megérkezne.

Nekünk az a feladatunk, hogy elmondjuk: lehet másként is. Lehet csöndesebben, visszafogottabban, tudatosabban készülni, és ha valaki megérzi ennek az ízét, akkor többé nem szeretne visszamenni a régi, kifárasztó forgataghoz.

Évfordulóra készülve

Riporter: A templom felszentelésének 250. évfordulója felé közeledve milyen terveik és álmaik vannak a makói görögkatolikus közösség jövőjével kapcsolatban?

B. I.: Az álmaink nagyok, talán néha nagyobbak is, mint amire a realitás enged következtetni, de azt gondolom, álmodni muszáj. Amikor visszanézek az elmúlt tíz évre, látom, hogy amiért nagyon tudatosan küzdöttem, az közül sok minden nem úgy valósult meg, ahogy elképzeltem, és közben olyan dolgok sikerültek, amelyekre korábban nem is gondoltam. Ezért próbálom mindig úgy mérlegelni a lehetőségeket, hogy mi az, ami valóban az Isten szándéka szerint fontos, és mi az, amivel csak én erőlködöm.

Nagyon nagy szükség lenne egy közösségi házra. Olyan helyre gondolok, ahol 30–50, akár 80 ember is le tud ülni egy fehér asztal köré, ahol kötetlenebb formában lehet beszélgetni, kávézni, kézműves foglalkozásokat tartani, közös programokat szervezni. Jelenleg ilyen terünk nincs, és ez korlátozza a közösségépítés lehetőségeit.

A másik nagy álom a templom belső falfestésének restaurálása. A templom belseje a 20. század első felében kapta mai formáját. Szekkó technikával készült, vagyis száraz vakolatra festették a képeket. Az idő azonban nem kíméli ezeket a felületeket, ma már jól látszik az elöregedés, a repedezés. Az ikonosztázion és a freskók egyaránt felújításra szorulnának.

Ez óriási munka, óriási költséggel. Olyan nagyságrend ez, amelyet a helyi közösség egyedül biztosan nem tud előteremteni. Mégis azt gondolom, hogy ha az Istennek fontos, akkor egyszer megnyitja hozzá a szükséges ajtókat. Ha pedig még nem jött el az ideje, akkor nincs értelme görcsösen ragaszkodni hozzá.

A legfontosabb azonban mégis az, hogy legyen élő közösség. A számok szintjén a 2022-es népszámlálás szerint körülbelül 480–490 ember vallotta magát Makón görögkatolikusnak.

Ezt lehet reálisnak is tekinteni, és lehet vitatni is, mert attól függ, hogyan kérdezünk. Úgy látom, hogy nagyjából 100–200 olyan ember van, akire bármikor számíthatunk, akik jelen vannak, szolgálnak, vállalnak feladatot. A többiek olyanok, akikkel kapcsolatban vagyunk, akik tudják, hogy létezünk, és ha megszólítjuk őket, elérjük őket.

Az intézmények – az óvoda, a bölcsőde, a hitoktatás – számunkra eszközök, hogy elérjük ezeket az embereket, és segítsünk nekik visszatalálni ahhoz a hagyományhoz, amely valamikor természetes része volt a családi életüknek.

Ötgyermekes családapa

Riporter: Mesélne arról, hogyan lett pap, és hogyan vezetett az útja Makóra?

B. I.: Egy egyszerű, kétkezi munkás családból származom. Édesanyám, édesapám, a nagyszüleim és a dédszüleim mind falusi emberek voltak. Kisvárdán születtem, és ott nőttem fel. Egy olyan egyházi közösséget kaptam ajándékba, amelyben azt éreztem: ebben szeretnék élni, ezt szeretném továbbadni.

A hittancsoport, a cserkészcsapat, a parókus személye mind hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon bennem ez az elhivatottság. A cserkészparancsnokom szerint már harmadik osztályos koromban azt mondtam, hogy pap leszek, én erre nem emlékszem, de az biztos, hogy nagyon természetesnek vettem később is, hogy ez az utam.

Reál beállítottságú voltam, a tanárok egy része nehezen tudta elképzelni, miért választom a papságot, de számomra magától értetődő volt. A Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán tanultam Nyíregyházán, 2006-ban szereztem diplomát, és ugyanabban az évben szenteltek pappá.

Az első nyolc évet Zemplénben, Komlóskán töltöttem, egy kis ruszin zsákfaluban. A kommunizmus idején ezt a falut gyakorlatilag felszámolásra ítélték: nem lehetett ingatlant eladni és venni, csak kiköltözni, beköltözni nem. Ezzel a szándék ellenére konzerválták a falu homogenitását. Ott mindenki görögkatolikus volt, a templom a falu közepe, és egy nagy ünnepen, például húsvétkor 200 helybéli mellé 300–400 hazatérő rokon, vendég érkezett, így 500 ember is összegyűlt a templomban és körülötte.

Ez egy egészen más valósága a görögkatolikusságnak: ott a hagyomány nem megszakad, hanem folyamatosan él.

2014-ben kerültünk Makóra. Itt a másik oldalát tapasztaltam meg a világnak: sok lehetőség, sok irány, sokféle életmód, és ebben egy a kereszténység, egy a görögkatolikusság.

Nős pap vagyok, a bizánci hagyomány szerint ugyanis a nős férfiak is felszentelhetők pappá. Feleségemmel és gyermekeinkkel együtt költöztünk Makóra. Az első három gyermekünk Debrecenben született, mert akkor még ott éltünk közel a családhoz és a szülészethez. A negyedik már Szegeden született, ami nekünk jelképesen is azt jelzi, hogy „kilógunk” kicsit a korábbi világunkból, és itt, az ország délkeleti szegletében új fejezetet kezdtünk. Az ötödik gyermekünk most hároméves, és éppen a görögkatolikus óvodába jár.

Makóra úgy érkeztünk, hogy senkit sem ismertünk. Nem tudtuk, hol van a legközelebbi pékség, melyik háziorvost válasszuk, melyik iskolába írassuk a gyerekeket, kihez forduljunk, ha vízszerelőre van szükség. Mindezt lépésről lépésre kellett megtanulni.

Ma, több mint tíz év után még mindig előfordul, hogy valaki azzal keres meg minket, hogy a családban görögkatolikus temetést szeretnének, és amikor utánanézünk, kiderül, hogy több generációra visszamenően görögkatolikusak az ősök, csak közben egy vagy két generáció „kiesett” a templomi életből.

Ez jól mutatja, mi a feladatunk: hidat építeni a múlt és a jelen között, hogy legyen mire építeni a jövőt.

Riporter: Ha egy mondatban kellene megfogalmaznia, mit szeretne, mi maradjon meg Makón a görögkatolikus egyházból a következő 50–100 évben, mit mondana?

B. I.: Azt szeretném, ha a makói görögkatolikus egyház olyan közösség maradna, amelyben az emberek megtalálják azt a stabil, bizánci gyökerekből táplálkozó hitet és emberi közeget, amely átsegíti őket a saját koruk zűrzavarán, és biztos alapot ad a gyerekeiknek és az unokáiknak is.