A 20. századi magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, József Attila neve elválaszthatatlan Makó városától. A költő fiatalkori, rendkívül meghatározó éveit töltötte itt, amikor a tehetsége először teljesedhetett ki a helyi mecénások, tanárok és barátok gyűrűjében. Az elmúlt évben a város kiemelten emlékezett rá, többek között egy új, tematikus kiállítással, amely a Makón töltött időszakot állítja a középpontba. A költő életének és makói örökségének megőrzéséről, a nehéz sorsú ifjú támogatásáról és a kultuszépítés hátteréről Szikszai Zsuzsannával, a József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatójával, néprajzkutatóval beszélgettünk.
Riporter: Először is beszélgessünk arról, ki volt József Attila, mint költő és mint ember. Milyen helyet foglal el az irodalomtörténetben?
Szikszai Zsuzsanna (Sz. Zs.): József Attila a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alkotója, kétségtelenül. Nagyon rövid életet élt, mindössze 32 évet, ami egy fiatal ember életének éppen a kezdete, ám ő már ekkor befejezte. Mégis, egy teljes életművet hagyott maga után. A költészete a fájdalom költészete, ezt el kell mondanom. Nehéz gyerekkora volt, árva maradt, a szerelmei is nehezen alakultak, és egész életében kereste önmagát, illetve a valakihez való kapcsolódást. Azonban ez a zsenialitás a fejében, a magával hozott idegrendszeri betegségével együtt, mely már a végén megviselte, egy hihetetlenül összetett személyiséget eredményezett. Megosztó volt, mélységei és magasságai voltak. Egyes versei pedig, gondoljunk csak a világirodalom remekműveihez sorolható alkotásaira, a legmagasabb polcokon vannak. Ráadásul, ő maga is sokszor méltán érezte azt, hogy tehetsége miatt a nagyok közé tartozik, bár a hivatalos elismerés sokszor elmaradt, vagy csak későn érkezett el. Például a Baumgarten-díjat is csak halála után kapta meg.
Szikszai Zsuzsanna, a József Attila Városi Könyvtár és Múzeum igazgatója. Fotó: Vizi Viktória
Riporter: Ahogy említette, a sorsát mély fájdalom és nehézségek jellemezték. Mennyire volt tudatában a betegségének, és milyen feltételezések élnek a halálával kapcsolatban?
Sz. Zs.: Irodalomtörténészek szerint teljesen tisztában volt vele, hogy mivel jár az idegrendszeri betegsége, és azzal is, hogy intézetbe kell majd zárni. Pontosan tudta, mi vár rá, és ezt méltatlannak tarthatta. Lehet, hogy emiatt is vetett ilyen hamar véget az életének. Ez persze csak feltételezés, hiszen több teória is létezik arról, hogy hogyan halt meg – véletlen baleset vagy öngyilkossági kísérlet volt-e. Az öngyilkossági kísérletek egyébként már a gyermekkorában is jelen voltak az életében, mint egyfajta figyelemfelhívás. A vonattal kapcsolatos próbálkozások is előrevetítették a tragikus véget.
Riporter: Azon kívül, hogy az ő nevét vette fel intézmény és utca, Makó milyen szerepet vállalt az emlékezetének ápolásában?
Sz. Zs.: Én azt gondolom, hogy nemcsak Magyarországnak, hanem Makónak is sokkal erőteljesebben fel kellene vállalnia őt. Makón már az 50-es években elindult az emlékezetének felkutatása, őrzése. Dr. Péter László irányításával indult el ez a folyamat, és az akkor még élő kortársak, támogatók, mecénások, osztálytársak visszaemlékezéseit, leveleit gyűjtötték össze. Ez egy kultuszépítés, ami mind a mai napig tart. Én azt gondolom, hogy nagy tisztesség egy városnak, ha József Attilát ki tudja tűzni a város kapujára.
József Attila arcképe. Homonnai Nándor fényképfelvétele, 1924 körül.
Makó: A költővé válás termékeny talaja (1920-1923)
Riporter: Makó óriási szerepet játszott abban, hogy a fiúból költő vált. Hogyan érkezett ide, és mi jellemezte az ittlétét?
Sz. Zs.: József Attila 15 évesen, 1920. október 1-jén érkezett Makóra. Fáradtan, betegen, egyedül, kiszakítva a hazulról. Ekkor már itt lakott Makai Ödön ügyvéd, nővérével, Jolánnal és Etussal. Makai Ödön Nagyszentmiklósi születésű volt, jól ismerte a makói gimnáziumot, és bár a fiúcskát távol akarta tudni magától, elküldte ide, azzal a feltétellel, hogy „ha tanulsz, lesz pénz, ha nem, akkor nem adok pénzt”. Attila így hátránnyal indult: különbözeti vizsgát kellett tennie, mert elemi iskolában tanult, de itt a polgáriban már kellett a latin is. Többszörösen is hátrányos helyzetű fiúcskaként érkezett.
Riporter: Ki nyújtott számára támaszt és befogadást ebben a nehéz időszakban?
Sz. Zs.: A támaszt a pedagógusok és a mecénások köre jelentette. Először a Demkébe (Délmagyarországi Közművelődési Egyesület kollégiuma) került, ami nemcsak Makón, hanem a Délvidéken is működött, és azoknak a tehetséges fiataloknak adott szállást, akik távolról érkeztek a gimnáziumba. Gebe Mihály, az akkori igazgató, egy humánus gondolkodású tanárember volt. Öt gyermeke volt, tudta, mit jelent családban lenni, befogadta Attilát, és látta, mennyire árva. Az osztályfőnöke, Eperjessy Kálmán, a későbbi Eötvös kollégiumot végzett történész is azonnal felismerte benne a tehetséget. Ő küldte el az Eötvös Önképzőkörbe, hogy felolvassa a verseit és kiteljesedhessen. Attila már diákként is inkább a felnőttekhez vonzódott, szerette az idősebbekkel a beszélgetést.
Az igazi sorsfordító találkozás azonban Espersit János baráti körével történt, akivel Galamb Ödön ismertette meg. Az Espersit-ház nyitott volt a művészekre, és apa helyett apja volt a költőnek, szigorú, de szeretetteljes irányítással.
Riporter: Hogyan segítette ez a közeg a költővé válásában, és mi volt a legnagyobb fordulópont?
Sz. Zs.: Én azt gondolom, ha ez az egy lépés kimaradt volna, lehet, hogy Attilából soha nem lesz költő. Ezek a felnőttek megfogták a kezét, felemelték, meleg otthont és hátteret biztosítottak neki. Szigorúan, de szeretettel tolerálták a lázadásait. Attilát nem lehetett erről az útról letéríteni, és nem is kallódott el. Ez Espersitékeknek köszönhető.
A legnagyobb fordulópont Juhász Gyula volt, akivel Makón találkozott 1922 tavaszán. Itt volt a mester.
Fél évvel a találkozás után Juhász Gyula írta az előszót Attila első verseskötetéhez, a „Szépség koldusa”-hoz (1922. december 17.). Juhász Gyula felkiáltása – „Emberek, magyarok, íme a költő, szeressétek őt! Az Istentől való költő!” – a bevezetés volt a költészetbe, ahonnan már nem menekülhetett.
Ez a termékeny időszak 1920-tól 1923 májusáig tartott, és ezalatt az idő alatt Attilának sikerült beilleszkednie ebbe a polgári-művész értelmiségi közegbe. A 6. osztálytól már magántanulóként, majd egy évvel hamarabb elvégezte a polgárit (7. és 8. osztályt összevont vizsgával). A makóiaknak köszönheti ezt a pályára állítást.
A szubjektív kötődés: „Marosmenti Konstantinápoly”
Riporter: Milyen nyomot hagyott Makó József Attilában? Miből láthatjuk, hogy mennyire kötődött a városhoz?
Sz. Zs.: A költő a Makót a második otthonának tekintette. Az, hogy „nagyon vágyik haza a Marosmenti Konstantinápolyba”, amit egy 1929-ben, Espersitnek írt levélben fogalmazott meg, mindent elmond. Az ember nem oda vágyik vissza, ahol rosszul érezte magát, vagy ahol nem úgy érzi, hogy hazamegy. Nagyon sokat levelezett Espersitnek, Keszneréknek, Diószilágyiéknek, Tettamanti Bélának. Akik fontosak voltak számára, azoknak küldte el a megjelenő köteteit, azokat kereste fel Budapesten is.
A verseiben, a „Szépség koldusa” verseiben, de az olyan alkotásaiban is, mint a „Megfáradt ember”, benne vannak a Makóhoz és a helyi emberekhez kötődő érzelmek. A támogatott fiatal fiú, aki a költészet és a tudás iránt éhezett, Makón boldog is volt, nem csak szomorú. Nem csak szomorúság volt az életében, hanem humort, viccelődést is megélt a barátaival.
A környező országokban, a régi KGST országokban, Közép-Európában ismerik a nevét. Tudunk orosz fordításról, francia fordításról, Angliában, Románul is. Bár Petőfivel (aki közel 80 nyelven jelent meg) nem veheti fel a versenyt, a világ ismeri József Attila nevét.
Riporter: A makói időszakban milyen volt a viszonya a szerelemmel?
Sz. Zs.: Több szerelme is volt Makón. Ugye tudjuk a Sajtos Valériát, Katót, Gebe Mártikát, és sok ismeretlen lányt is. Szinte minden ismerős lányba, illetve a támogatói körének lányaiba szerelmes lett. Ezek azonban platóni szerelmek voltak, mivel a lányok általában idősebbek voltak nála, és kisfiúnak tekintették. Ez az anya-komplexusra, az anya hiányára vetíthető rá. A szerelmi költészete itt bontakozott ki, például az „Elköszönő szelíd szavak” Espersitéknek szólt. Képes volt egy pillanat alatt egyikből a másikba beleszeretni.
A József Attila-kultusz és az emlékezet ápolása Makón
Riporter: Mikor kezdődött el a József Attila-kultusz építése Makón, és milyen formában őrzi a város az emlékét?
Sz. Zs.: A kultusz építése az 1950-es években indult el. Ez egy kulturális forradalomnak is beillő folyamat volt. Dr. Péter László akkori múzeumigazgató kezdte el a makói évek anyagainak gyűjtését. Interjúkat készített az akkor még élő kortársakkal, és az 50-es években minden József Attiláról szólt: a Művelődési Ház, a Múzeum, a Könyvtár, a Gimnázium, az utca. Még brigádok is felvették a nevét. A gyűjtés a 60-as, 70-es években Tóth Ferenc munkásságával csúcsosodott ki, aki a legtöbb kéziratot idehozta.Az Espersit-emlékház 1979-ben nyílt meg. A város 180.000 forintért vásárolta meg. Az 50. születésnapján, 1955-ben állítottak neki szobrot, és 1981-ben felavatták a Somogyi József által készített „Megfáradt ember” szobrot.
Emléktáblák jelzik a Demke, a Gimnázium, az Espersit-ház, Tettamanti-, Keszner-, Galamb Ödön- és Juhász Gyula-házakat. A „Szépség koldusa” flasztere a verseskötet megjelenésének (1922. december 17.) emlékezetére készült. Az Espersit-ház oldalán van, a sarkon áll a szobra, és mi rajta járunk a Szépségkoldusán.
Riporter: Megemlítette, hogy az elmúlt évben új kiállítás nyílt a múzeumban. Mi volt a célja, és miben más, mint az eddigi tárlatok?
Sz. Zs.: 2023-ban nyitottuk meg az új kiállításunkat. Ez egy kifejezetten Attilára kihegyezett, egyszerű és tiszta történet. A cél az volt, hogy aki turistaként betér a múzeumba, egy érthető történetet vigyen magával. Az a narratíva, hogy: megérkezik, iskolába járt, találkozik ezekkel a férfiakkal, meglesz az első verseskötete, és költővé válik.
Ez a kiállítás ki is mondottan Attila és az őt támogatókról szól, hangsúlyozva, hogy itt lett költő, és sehol máshol. Ez a mi feladatunk: ezt a nagyon erős, tiszta történetet vigyék magukkal.
Nagyon gazdagok vagyunk tárgyakban, kéziratokban, fotókban. A kiállítás ezeket a dolgainkat mutatja be. Én azt gondolom, hogy nagy tisztelet. Az új kiállításunk öt nyelven készült, nyelvi vezetővel, hogy a romániai és a környékbeli turisták is anyanyelvükön olvashassák a történetet.
Riporter: Az emlékezetet ápoló programok mellett, mit tehet Makó a jövő József Attiláiért?
Sz. Zs.: A feladatunk, hogy teret adjunk a fiataloknak. Hiszen mindig vannak olyan fiatalok, akik verset írnak. Ezért is fontos a Költészet Napja kiemelt programsorozat (kerékpár- és gyalogtúrák, versmondó versenyek, szoboravatások). A legutóbbi 120. évfordulós programunk lezárása is erről szólt: a József Attila Gimnázium évfordulós ünnepségén a mai fiatal költőket ünnepeltük. Bennem van a lehetőség, hogy ők a következő József Attilák, és ezt támogatni, segíteni kell.
Egy apa sorsa és a család tragédiája
Riporter: József Attila édesapja, József Áron is a környékhez kötődik, de egy szomorú történettel. Mit lehet tudni róla?
Sz. Zs.: József Áron elhagyta a családot, majd Temesvár mellett telepedett le. Sőt, aztán egy új családot alapított, anélkül, hogy elvált volna Attila anyjától, Borbálától. Emiatt a pap, a dörmögő Borbála nem mehetett haza többé Budapestre, mert a család nem támogatta ezt a házasságot. Az apa elhagyja őket szó nélkül. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal Borbála olyan hamar meghalt. A Temes megyeiek ezért is érezhetik magukénak József Attilát, mert az apa odament. A második házasságából született egy gyermek, aki szellemileg sérült volt. Ez egy szomorú történet, amely meghatározta a költő életét is.
Riporter: Zárásként, mi a legfontosabb üzenete József Attila makói éveivel kapcsolatban?
Sz. Zs.: Az a legfontosabb, hogy nem az egész életében szomorkodott, hanem Makón boldog is volt. A mi feladatunk, makóiaknak az, hogy azt a makói három évet, azokat a verseket, barátokat, szerelmeket, és a pályára állítást ápoljuk és büszkén megmutassuk. Én azt gondolom, hogy az emlékezetét még lehetne, még jobban erősíteni.
