Interjú Forgó Géza történésszel, muzeológussal. A történelem szeretetétől a helytörténeti elkötelezettségig.
Riporter: Forgó Géza történész, muzeológus, aki számos könyvet írt városunkról, Makóról. Kezdjük talán azzal, hogy honnan jött ez az elkötelezett szeretet a történelem iránt, és különösen a helytörténet, a könyvírás felé?
Forgó Géza (F. G.): Hát, ez egy jó kérdés, hogy honnan jött. A történelem szeretetét mindenképpen a jó történelemtanáraimnak köszönhetem, mind az általános iskolában (K. Szabó Anikó, majd Szabó Lajos), mind a gimnáziumban (Keczer Tamásné). Mindannyian rendesen megkövetelték a tananyagot, de a legfontosabb: érdekesen tudtak előadni. Főleg a gimnáziumban fordultam a történelem felé, amikor már tervezni kellett, merre is megy az ember. Édesanyám pedig könyvtáros volt, a városi könyvtár aztán el is indított egy konkrét úton. Így adódott, hogy megnézzük a történelem–könyvtár szakot. Akkoriban, amikor én végeztem a főiskolán, még nem volt tömegoktatás a felsőoktatásban. Kinéztem, hol indítanak ilyen szakot. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán éppen nem volt abban az évben, de volt Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán. Összepakoltam, jelentkeztem, fel is vettek, és négy évet töltöttem ott történelem-könyvtár szakon.
Riporter: Szombathely, Makóhoz képest, az akkori Kádár-kor végén egy egészen más világ lehetett. Emlékszik valami jellegzetességre ebből az időből?
F. G.: Kiszakadtam a családi biztonságot jelentő otthoni közegből, és szembesültem azzal, hogy Szombathely Nyugat-Magyarország volt. Gazdagabb, polgárosodottabb környék volt, mint például Makó. Emlékszem, amikor busszal, vagy vonattal utaztunk Makóról Budapestre, onnan Szombathelyre: a Dunántúlon, amikor a gyorsvonat zakatolt, minden alkalommal jöttek a rendőrök igazoltatni, hogy miért megyünk nyugat irányba. Mi a célunk? Már lassan meg is ismertek bennünket. Visszafelé, Szombathelyről Budapestre már nem volt ilyen ellenőrzés, csak abban az irányban ellenőriztek. Makóról én voltam az egyedüli, aki ilyen messziről érkezett oda.
Riporter: A nehézségek ellenére sikeresen elvégezte a főiskolát. Hová vezetett az útja ezután?
F. G.: A makói József Attila Múzeumban kaptam állást. Azt hiszem, ha minden igaz, innen is megyek majd nyugdíjba. A múzeumban Dr. Tóth Ferenc volt az igazgató, akitől rengeteget tanulhattam: az elkötelezettséget a szülőváros iránt, a szakmaszeretetet, és azt a hihetetlen lelkesedést, odaadást, amit ezért a városért érzett. Gyorsan megtanultuk, hogy ezt a munkát sosem fogják anyagiakban megbecsülni, de a lokálpatriotizmus valahogy az ember vérébe került.
Riporter: A múzeumban indult el igazán a helytörténeti kutatói munkája. Mi volt az első publikációja?
F. G.: Feri bácsitól kaptam egy-két feladatot, kiállítást kellett csinálni, szöveget írni, és kezdett kialakulni, hogy ez tényleg érdekel. Az első publikációm Erdei Ferenc életéről szólt. Ő volt Makó országgyűlési képviselője, a tanyavilágról sokat publikáló, kiváló népíró és szociológus, aki a Rákosi-rendszerben lett miniszter, emiatt később nem becsülték annyira. Ezt a tanulmányt még a főiskolai kisújságba írtam.
Érdekesség, hogy Erdei Ferenc ösztönző volt, mert majd 30 év múlva a tanyákkal is kicsit részletesebben foglalkoztam.
Helyi hősök és világtörténelmi kapcsolatok
Riporter: Az első publikációja után egy teljesen más, de szintén Makóhoz kötődő történelmi személyiség került a látóterébe.
F. G.: Igen, a következő, amivel foglalkoztam, érdekes módon Horthy Miklós volt. Találtam a múzeumban fotókat Horthy Miklós makói látogatásairól. Horthy két alkalommal járt Makón: egyszer 1920 augusztusában, a trianoni békediktátum után, amikor végigjárta az alföldi városokat, amik Magyarországon maradtak. Kerestem azokat a kapcsolódási pontokat, amik Horthyt és Makót összekötik, például a Hősök szobrának avatása. Ezt a tanulmányt önálló könyvecskeként is sikerült megjelentetni a 90-es évek közepén.
Riporter: Apropó, Hősök szobra. Ez a főtéren álló I. világháborús emlékmű Makó egyik jelképe.
F. G.: Pontosan. Horthy Miklós avatta fel 1929 októberében. Közel 1500 makói hősnek állít emléket. A talapzatra elkezdték a II. világháborús hősök nevét is felvésni, de olyan sokan voltak, hogy abbahagyták. Érdekes történet fűződik egy újságíróhoz, Gallyashoz. Haditudósító volt, Makón úgy tudták, meghalt, felvésték a nevét, de ő hazajött Makóra, és látta a hősi szobron a saját nevét. Emiatt írta meg a könyvét: „Életem hősi halálom után”.
A szoborról minden név mögött szomorú emberi történeteket, családokat olvashatunk le.
Riporter: A háború borzalmai kapcsán megemlíthetünk egy másik makói kötődésű személyt, Homonnai Nándort.
F. G.: Homonnai Nándor makói fotós, fényképész volt. Bár Székelyudvarhelyen született és Kolozsváron tanulta a szakmát, egy makói lány, Spitzer Berta iránti szerelem miatt költözött Makóra 1904-ben. Megnyitotta fényképészműtermét a főtéren, majd emeletes épületet húzott fel a piactér mellett. Portrékészítéssel foglalkozott, és olyan jól ment a „biznisz”, hogy talán mindmáig a város legjobb portrékészítőjének tartják. Részt vett az I. világháborúban is hadi fényképészként. Nagyon sok bevonuló katona fotóztatta le magát nála, és sok családnak ez maradt az egyetlen emléke róluk.
Riporter: Mi volt a titka a Makói Homonnai Nándor sikerének? Hogyan tudott ilyen jól megélni egy fényképész a Maros partján?
F. G.: A kiegyezés (1867) után Makó fejlődési pályára lépett. Mezőváros volt, de ami nagyon fontos: Csanád vármegye székhelye. A megyeszékhelyi szerep központtá tette a várost. A városközpontot is a közigazgatáshoz építették: egyik végén a városháza, másik végén a vármegyeháza. A főtér három út (Szeged-Arad-Vásárhely) találkozásánál alakult ki. Ez a központi szerep hivatalnokréteget is jelentett, ami nagyban hozzájárult a kereskedelmi és szolgáltatói szektor, így Homonnai sikeres működéséhez.
Riporter: Homonnai Nándor nem csupán a makói polgárokat fotózta. Kapcsolódik az irodalomtörténethez is.
F. G.: Így van. Ő fotózta le József Attilát, amikor a makói gimnáziumban járt. Ez egy közismert fénykép, a múzeumban megvannak az eredeti zselatinos üvegnegatívok.
Homonnai Nándor fia egy évig osztálytársa volt József Attilának. Van egy másik fontos fotója is, amin József Attila Móra Ferenccel és Réti Ödön szegedi újságíróval látható.
Móra Ferenc szegedi múzeumigazgatóként sokat járt a környéken ásatásokat végezni.
Riporter: Móra Ferenc is, József Attila is gyakran megfordult Makón.
F. G.: A makói gimnáziumban tanult József Attila. Baráti köre volt a városban. Például Diósszilágyi Sámuel tudós főorvos, belgyógyász, röntgenorvos, aki megjárta az első világháborút, nagyon szívesen látott vendégül művészeket, írókat a házában. Diósszilágyi házát Hotel Diósszilágyinak is hívták. Volt egy vendégkönyve, amibe írók, például Juhász Gyula is beírt. Móra Ferenc is több alkalommal ott tartózkodott.
József Attila arcképe. Homonnai Nándor fényképfelvétele, 1924 körül.
Csanád vármegye, tanyavilág és a makói hagyma kultúrája
Riporter: Beszéljünk még arról a Csanád vármegyei székhely szerepről, ami Makó felemelkedését jelentette.
F. G.: Ez a pozíció sajnos 1950-ben szűnt meg, amikor bevezették a tanácsrendszert. Azóta Makó csak járási központ. Ez nagy csapás volt, mert az 50-es, 60-as évek fejlesztéseinél a megyeszékhelyek mindig előrébb szerepeltek a rangsorban. Ez különösen vonatkozott a tanyavilágra, amely Makónak meghatározó volt.
Riporter: Hogyan alakult ki a híres makói tanyavilág?
F. G.: A török kor utáni újjátelepítés idején sok szabad, jó minőségű föld volt Makó környékén. Ahogy a város környéki földeket elkezdték művelni, egyre távolabb kellett menni. Egy napi járóföld – 8-10 kilométert gyalogolni, visszagyalogolni – nehéz volt. Először csak alvóhelyet, kis szállást építettek, de később ebből egész kis gazdaságok alakultak ki, nemcsak átmeneti szállások, hanem igazi otthonok lettek állatokkal, istállóval a tanyák. A klasszikus forma az volt, hogy volt egy városi ház és egy tanya is.
Riporter: A föld volt a legfontosabb, és sok gyerek született, ami munkaerőt jelentett. De a tanya világ el is aprózódott. Hol jön a képbe a makói hagyma?
F. G.: A nagyobb tanyás gazdák többnyire gabonatermelést folytattak, állatot tenyésztettek. A hagymát azok termelték, akiknek kevés föld jutott. Pár holdat tudtak csak bérelni, de valamiből el kellett tartani a családot.
A makói hagyma az úgynevezett népi nemesítés terméke.
Klasszikusan három év alatt terem meg: magot termelnek, abból lesz a dughagyma, amit a kemence felett szárítottak, és ez a titka, hogy utána már nem borul virágba. A dughagymából lesz a jó minőségű, eltartható, szállítható makói vöröshagyma. Ezt kezdték termelni a makóiak, és akik ezzel foglalkoztak, azok magukat kertésznek nevezték, nem parasztnak.
A makói hagyma harmadik évben éri el végleges formáját, ezután kerül a piacra. Fotó: Miklós András
Riporter: Ez a vagyonosodás és mentalitásbeli változás tükröződik a Homonnai Nándor fényképein is, amit korábban említettünk.
F. G.: Pontosan. Homonnai Nándor 16 ezer fotója van a múzeumban, és a családi fotókon szépen látszik a polgárosodás. Az idősebb apuka még csizmában van, de a gyerekek már cipőben; az öltözködésben végigkövethető ez a változás. A sikeres hagymakertészek és gazdák elkezdtek gazdagodni, a gyerekeiket középiskolába küldték. Ezek voltak a „parasztpolgárok”. Sajnos, a trianoni béke elcsatolt területeket, ahol a makóiak hagymát termeltek, ami negatívan hatott, de a 20-as, 30-as években azért talpon maradtak.
Református örökség és épített emlékek
Riporter: Maradjunk még a könyveknél. Foglalkozott templomokkal, épületekkel, mesterségekkel is. Például a Makói Újvárosi Református Templommal.
F. G.: Az újvárosi református templom évfordulója alkalmából kértek fel, hogy járjak a nyomába. Fontos megérteni a város szerkezetét. Az újjátelepítés után a Makóra letelepülő személyek vallási közösségeként települtek le: kialakult a római katolikus, református, zsidó, görögkatolikus városrész. A török kor alatt a itt maradt makói lakosság reformátussá vált. A Makó egész a rendszerváltásig református többségű volt.
Riporter: A református mentalitás és a lokálpatriotizmus meghatározó volt.
F. G.: A város első történetírója is egy református pap, Szirbik Miklós volt. Az ő alapműve a mai napig megkerülhetetlen. Ő írta azt, hogy a város alakja a szívre hasonlít – lehet, hogy lokálpatrióta mondat, de nagyon szeretjük emlegetni. Szirbik Miklós kiemelte, hogy a különböző helyi felekezetek békében megvannak egymás mellett.
Riporter: Miért volt szükség az Újvárosi Református Templomra?
F. G.: A református gyülekezet nagyon gyarapodott. Újváros messze volt a belvárostól, és gyalogolni kellett a templomba, ezért döntöttek egy új templom építése mellett. A makóiak adták össze az árát, nem volt állami támogatás. A faanyagot Erdélyből szerezték be, a Maroson úsztatták le a szálfákat. A templom végül 1882-re épült fel.
Érdekessége, hogy a tetőt a Ganz MÁVAG öntödében készült vasoszlopok tartják, és a belső tér a kialakítás miatt egy nagy vásárcsarnokhoz hasonlít.
Riporter: A népesség azóta sajnos jelentősen lecsökkent. Mi ennek az oka?
F. G.: A várost éltető energia alapvetően a mezőgazdaság volt. A mezőgazdaság visszaszorulása, a tanya világ felszámolása az 50-es évektől a 70-es évek közepéig volt meghatározó ebben. Bár a 60-as években létrejött termelőszövetkezetek némelyike kiváló eredményeket ért el, de a tanyai életforma megszűnése alapvetően befolyásolta a város demográfiai helyzetét.
Dr. Tóth Ferenc öröksége és a jövő kutatási tervei
Riporter: Említette Dr. Tóth Ferencet, múzeumigazgatót, mentort. Mára a nevét viselő egyesület is alakult, aminek ön is tagja. Miért tartották fontosnak megalakítani a Tóth Ferenc Egyesületet, és mi a szerepe a helytörténetben?
F. G.: Azért döntöttünk úgy, hogy alapvetően helytörténettel foglalkozó egyesületet alapítunk (a már meglévő Szirbik Miklós Egyesület mellé), mert néhányan személyesen is jóban voltunk Tóth Ferenccel, és kötődtünk hozzá. Feri bácsi rengeteget segített nekünk, és ő értette meg, hogy a tudományos, több száz oldalas tanulmányok mellett kellenek a rövidebb, ismeretterjesztő cikkek is. Ő maga is gyakorolta ezt, írásai jelentek meg a Csongrád Megyei Hírlapban.
A lokálpatriotizmus, a hazaszeretet ezekből az apró mozaikokból épül fel, és az volt a célunk, hogy ezt az olvasóknak is átadjuk.
Ma már ezek az írások sokszor az internetre kerülnek, így közelebb viszik a történelmet a lakossághoz.
Riporter: Az egyesületnek köszönhetően a múzeumi gyűjtés is élénkül, például az árvizek kapcsán.
F. G.: Amikor például a Tisza-völgyi árvíz emlékéről írtunk rövid írásokat, rengeteg anyag bejött a múzeumba. A múzeum alapfeladata a múltunk emlékeinek összegyűjtése, feldolgozása, megőrzése. Tóth Ferenc nagyon jól tudta, hogy fontos az Oral History (elbeszélt történelem). 100-200 éve nem tudtunk riportot készíteni Széchenyivel, de ma már a helyi polgármesterrel, orvossal igen, és ezek is segítenek jobban megismerni a társadalmunkat, városunkat. Tóth Ferenc még utolérte azokat, akik ismerték József Attilát, és hangfelvételeket készített róluk, amik irodalomtörténeti ereklyék.
Riporter: Az egyesületnek most mi a nagy feladata, a kutatási terve?
F. G.: Most egy kiadványt tervezünk a makói hagymatermesztésről. Feri bácsi megírta a történetét a téeszek koráig, de hogy mi lett a makói hagymával a 90-es évektől napjainkig, hová tart, lesz-e még makói hagyma a jövőben, azt kutatjuk. Tóth Ferenc egyébként a hagymáról külön monográfiát írt, amiben nem csak a termesztésről, hanem a hagyma művészetben, irodalomban való megjelenéséről is írt. Mi fiatalabbaknak, nem feltétlenül történészeknek is teret adunk, hanem azoknak is, akik művelik a hagymatermesztést.
Neves makói szülöttek és a jelen kor történetének kutatása
Riporter: Ha már a hagymánál tartunk, eszébe jut Páger Antal, aki makói volt és szerette a hagymás szalonnázást.
F. G.: Erdei Ferenc is nagyon szerette a zsíros kenyeret hagymával. Páger Antal híres színész volt és ő is szerette. A 70-es években sokszor járt nálunk vendégségben. Aki itt Makóról indult, parasztember volt, az megtudta fogni egy kézben egy fej vöröshagymát, egy kis szalonnát és egy pici kenyeret. Páger is tudta ezt.
Ford T-modellek a makói Galamb József Veteránjármű Kiállító Központban. Fotó: Borka Péter
Galamb József is ismert makói szülött, a Ford T-modell egyik konstruktőre. A múzeumban meg is nézhető egy üzemképes, 1919-es Ford T-modell példány. De szinte nem volt olyan makói, aki ne termelt volna vöröshagymát, még ha borbély vagy cipész is volt. Nekünk is volt hagymatermő területünk, amit Bigecsnek hívtak.
Riporter: Említette Páger Antalt, hogy kisfiúként találkozott vele.
F. G.: Igen. Páger a világháború alatt jobboldali szimpatizáns volt, el is hagyta az országot, de a 70-es években visszatért Makóra, és édesapámmal jó barátságba került. Kaptam tőle két dedikált rajzot, lovakat rajzolt. A múzeumba nemrég bekerült egy fotel is, amiben Páger Antal ült. Páger az a makói szülött, akit talán a legtöbben ismernek az országban. Nem feledkezhetünk meg Pulitzer Józsefről sem, aki Makón született, a Pulitzer-díj névadója, a modern újságírás atyja.
A makóiak büszkék azokra, akik innen indultak, és a város megalapította a Páger-gyűrűt is.
Riporter: József Attila pedig Makó fogadott fiának számít.
F. G.: Csak a gimnáziumba járt, idézőjelben. De A szépség koldusa című első verses kötete makói segítséggel jelent meg, és innen indult a költői pályája, annak a polgárosodó közegnek köszönhetően, amely befogadta. Osztályfőnöke Eperjessy Kálmán volt, aki erdélyi születésű volt, és később neves történész professzor lett. Eperjessy Kálmánnak a makói helytörténetírásban is nagy szerepe van, hiszen a Csanád Vármegyei Füzetek sorozat szerzője és szerkesztője volt a 20-as, 30-as években.
Riporter: Zárjuk az interjút a jelenlegi munkáival, könyveivel. Mi van most a fejében, az asztalfiókjában?
F. G.: Egyetem után a makói közkórház történetéről írtam dolgozatot 1950-ig. Sokáig járt az agyamban, hogy folytatni kéne. Most a kórház történetének 1944 és 1950 közötti korszakát dolgozom fel részletesebben. Ez rettenetesen nehéz korszak volt. A kórház sikeresen vészelte át a második világháborút, de a szovjet uralom alá kerülés előtt a felszerelés egy részét leszerelték. Az orvosok egy része vagy elmenekült, vagy deportálták. Az már említett Diósszilágyi Sámuel maradt ott két-három másik orvossal, és próbálta ellátni Csanád vármegyét, ami 160 ezer embert jelentett, plusz még az orosz katonákat is. Az orvosok közül sokakat lecsuktak, népbírósági eljárást indítottak ellenük, vagy elpusztultak. Ezt a nehéz korszakot próbálom most kibogozni.
Tanulmányok a 60 éves Forgó Géza tiszteletére címmel mutatták be 2025 szeptemberében a Dr. Tóth Ferenc Egyesület Makói Cserepek sorozatának első kötetét. Fotó: Kormos Tamás
Riporter: Végezetül egy személyes kérdés. Amikor siet a városban, munkába, néha még nézi az épületeket, vagy már csak rutinból megy mindenfelé?
F. G.: Nézem az épületeket, nem csak rutinból. Örülök, ha látom, hogy valami megújult. De el is szomorodom, mikor látom egy-két középületünk állapotát, ami Makó egykori nagyságát szimbolizálná, ha jobb állapotban lenne. Szoktam csoportokat vezetni a városban, és egy belvárosi körsétán el lehet mondani a megyeszékhelyi szerep jelentőségét és elvesztését. Mindenki rácsodálkozik, hogy milyen szép, rendezett főterünk van, sok zöldfelülettel. De elszomorít az is, hogy nem nagyon vigyázzunk az értékeinkre, pedig büszkék lehetnénk sok mindenre, amit az elődeink létrehoztak.
