A 87 éves makói ács, Gáspárovics János egyike volt annak a tizenhat fiatalnak, aki Makóról 1956. november 4-én egy élelmiszer-szállítmánnyal indult Budapestre. Végül a csapatuk több napig a fővárosban rekedt, később elfogták őket – a legtöbben még akkor külföldre menekültek. Gáspárovics János most kameránk előtt emlékezett vissza arra, hogyan élték meg az 1956-os forradalmat.
1956. október 23-án a gimnázium, a kereskedelmi iskola, a gépgyár dolgozói és sok makói csatlakozott a forradalomhoz – kezdi visszaemlékezését Gáspárovics János. Az összeverődött tömeg a Kossuth-szoborhoz vonult, ahol elénekelték a Himnuszt, Institóris Ildikó pedig elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét. Az egybegyűltekre a Korzó kaszinó ablakából géppuskát is irányítottak, miután ezt észrevették, többen elszaladtak a tömegből, szerencsére azonban lövés végül nem dördült el – idézte fel Gáspárovics János.
A gimnázium udvarán gyülekező tömeg Makón. Fotó: Tóth Ferenc / JAM archívum
Ezt követően a lázongó tömeg átsétált a Csanád vezér térre, a szovjet emlékműhöz. Interjúalanyunk még arra is emlékezett, hogy egy Fazekas János nevű helyi gazdálkodó járt éppen arra traktorral, őt kérték meg, hogy azzal húzza el az obeliszket. Miután az emlékművet ledöntötték, a megmaradt darabokat dühükben a MÉH-telepre görgették. „Ezt így utólag már sajnálom – mondja Gáspárovics János –, magam is művészféle vagyok, az alkotást nem kellett volna elpusztítani, csak egy figyelmeztetést hagyni az utókornak: Ne hagyjuk, hogy visszatérjenek!”
Irány a főváros
Néhány nappal később az egyik makói cukrászdában találkozott Gáspárovics János 15 barátjával, amikor egy ismerőse megkérdezte őket, hogy van-e kedvük élelmiszert felvinni Budapestre. A fiatalok azonnal igent mondtak, és november 3-án el is indultak a főváros felé. Bár Pest alatt polgárőrök tartóztatták fel őket, egy segítőkész helyi mutatott nekik egy földutat, amin aznap estére el is érték Budapestet. Miután szállítmányukat leadták, egy ipari-tanuló kollégiumban húzták meg magukat, reggelre azonban őket is elérték a harcok.
„4-én reggel, amikor felébredtünk, lövés érte az ablakot. Úgy lőttek be, hogy Sanyi (Horváth Sándor – a szerk.) akkor ugrott le az ágyról, keresztüllőtték a párnáját és a lövedék beleállt az ajtótokba.”
Harcok között
Azokban a napokban – emlékezik vissza – a Szabad Európa rádió tartotta bennük a lelket. A rádióból úgy tudták, hamarosan jönnek az amerikaiak felszabadítani őket. Mikor hangos zúgást hallottak, persze rögtön azt hitték: megérkeztek a felszabadítók. Puskákkal várták őket, de szerencsétlenségükre az amerikaiak helyett egy szovjet páncéloshadosztály jött és – mint mondta – éppen, hogy el tudtak menekülni a tüzelő tankok elől. A harcok azonban nem tartottak sokáig.
„Fegyverünk volt, akaratunk is, de lőszerünk egy szál se – Budapesten sem. Az összes laktanya nyitva volt, kukoricagránát, nyelesgránát volt, de lőszer, fegyver nem.”
Harckocsi Budapesten 1956-ban. Fotó: Fortepan / Varga Béla dr.
Mint mondta, bár tartottak tőle, hogy gyenge ellenforradalmároknak könyvelik el őket, úgy döntöttek, nem érdemes a semmiért meghalni. November 6-án Kádár János bejelentette a rádióban: aki leteszi a fegyvert, nyugodtan elmehet. A csapat így Makó felé vette az irányt, ahol már várták őket a pufajkások. A 16 fős csapat nagy része még azokban a napokban külföldre szökött. Gáspárovics János is megegyezett egyik barátjával, hogy közösen indulnak útnak, azonban az aznap esti ködben barátjával nem találták egymást Tiszaszigetnél a megbeszélt találkozóhelyen. János bácsi így aztán visszafordult, a határőrök pedig el is fogták. Egy hetet töltött egy szegedi fogdában, ezután Makóra helyezték, ahol szerencséjére egy rokona volt az erkölcsrendész-százados, így kiengedték.
A 16 fős társaságból – meséli – ketten maradtak az országban. Ő maga szabadulása után hetekig munkahelye, a malom padlásán bujkált, csak akkor mert előjönni, mikor bátyja megtudta, hol húzta meg magát és elment érte. Ő még a szerencsésebbek közé tartozott, hiszen tovább dolgozhatott. A Kossuth-szobornál a Nemzeti dalt elszavaló Institóris Ildikót több társával együtt néhány hét múlva kirúgták a Csanád vezér téri gimnáziumból.
