Makó gazdasági jólétét, lakóinak társadalmi felemelkedését, illetve világhírnevét a hagymájának köszönheti. A házas zsellérek keze nyomán született meg a makói tájfajta vöröshagyma, ami a népi nemesítés és speciális eljárás hatására tette városunkat világhírűvé. Ez utóbbiról, valamint a hagymatermesztés eszközeiről és a termény osztályozásáról Csengeriné Szabó Éva múzeumpedagógus, régész számolt be. A helyszínünk a múzeum skanzenjében található Hagymás ház volt.
A kezdetek
Szirbik Miklós református lelkész 1830-as írásából lehet tudni, hogy Makó akkoriban nem csak a vörös-, illetve fokhagymájáról volt híres, hanem emellett répát, petrezselymet, paprikát és káposztaféléket is termeltek. Ezzel nem csak az Alföldet, de Bánát térségét is ellátta zöldségterményekkel a város. A katolikus gabonát termeltek, míg a makói hagyma termesztésével a reformátusok foglalkoztak. A házas zselléreknek ez egytársadalmi felemelkedési lehetőséget biztosított, vagyis a paraszti létből egy középparaszti, paraszt polgári létbe tudtak ezáltal fölemelkedni – hangsúlyozta Csengeriné Szabó Éva. A múzeumpedagógus-régész hozzátette: a mára már hungarikummá vált vöröshagymát eleinte háztáji kiskertekben termesztették, azonban a termőterületek kiosztása után kikerültek a szántóföldekre. 1883-ban elért az Arad-Csanád vasútvonal Makóra is, így ezáltal, valamint a zsidó kereskedőknek köszönhetően nem sokkal később ország- és Európa-szerte is ismertté vált a makói hagyma.
Csengeriné Szabó Éva múzeumpedagógus, régész.
A különleges hároméves termelési ciklus
Hároméves termelési ciklusa alakult ki a makói vöröshagymának – emelte ki a régész.
„Az első évben a fekete magról dughagymát termeltek, a második évben pedig ezt a dughagymát újra beletették, elvetették a földbe, bedugványozták, és ebből lett az étkezési hagyma. Ezért szoktuk mondani a látogatóknak is, mert kevesen ismerik, hogy mi ez a speciális eljárás. Ez a dughagymás termelési mód, ami itt honosodott meg, ugye ezt a kreatív hagymakertészek alakították itt ki Makón. Kellett ehhez azért több tényező is. Itt a Dél-Alföldön nagyon nagy a napsütéses órák száma, a talaj speciális, ez a Maros-parti hordaléktalaj, a vöröshagyma ezt nagyon kedveli, szereti. És hát a hagyma érési idejében, a nyárra kevés itt a csapadék az Alföldön. A csapadékos időjárás a különböző gombáknak, penészeknek kedvez, és ugye pont a hagymatermesztés idejében kevés eső esik és így be tud érni a jó minőségű hagyma. A dughagymát, amikor beéréskor felszedik, szárítják, osztályozzák, és a télire fölteszik a búbos kemence fölé a szobába, a hagymaszárító rácsra. A hagymaszárító rácsot maga készítette a hagymakertész, szépen egymáshoz erősítve a nádszálakat. Bizony 3,5 mázsa hagyma is felkerült télire a kemence fölé. Ezt egy tolóvonóval folyamatosan mozgatták. A célja ennek az volt, hogy csíramentessé tegyék a hagymát, tehát a nedvességtartalma a hőkezelés által eltávozzon belőle, és amikor tavasszal újra bekerül a földbe, akkor ne a bördőt, a hagymavirágot hozza, hanem növelje a föld alatt az étkezési nagy hagymát”
Vissza a múltba
A József Attila Múzeumban többféle olyan eszköz található, amit korábban a hagymatermesztők használtak. Ilyen például a zsigaszelelő, amely segítségével el tudták távolítani a dughagymáról a léhát. Azelőtt kaskák segítségével végezték ezt a folyamatot, utána gépiesítették. Megtekinthető még egy rázós hagymaosztályozó, valamint egy forgatós hagymaosztályozó rosta is. Ezeken kívül a látogatók találkozhatnak olyan talaj előkészítő eszközökkel, mint az ásó, a gereblye és a fogas. De vetőgép, borona, szedőrosta, szedőlapát és dikkelő is ki van állítva.
Forgatós hagymaosztályozó rosta.
A hagymák osztályozása
Végezetül Csengeriné Szabó Éva elmondta: a dughagymát méret szerint osztályozták is a gazdák. A legkisebb volt a zsiga, ezt követték az első-, másod-, harmad, illetve negyedrendű hagymák, a legnagyobb pedig a piklesz volt. A gazda az első-, másod- és harmadosztályút hagyta meg magának, a többit pedig értékesítette.
