Makó környékén sétálva több kiemelkedést láthatunk, amelyek elsőre dobnak tűnhetnek, azonban annál sokkal többek. A köznyelv sokszor kunhalmokként hivatkozik rájuk, ám a régészettudomány szerint a halom megnevezés a helyes. Térségünkben anno 218 darabot számoltak, ma már csak 144 maradt, hiszen súlyos veszély fenyegette őket.
Téves hiedelemre alapozták a halom elnevezést
A kunhalom egy 19. századi elnevezés, 1825-ben Horváth István nyelvész-történész írásaiban találkozhatunk ezzel a kifejezéssel először. Ez azonban nem feltétlen helytálló, ugyanis ekkoriban még azt gondolták, hogy e halmok alatt kun népesség temetkezései találhatók. Későbbi ásatások erre rácáfoltak, így a régészettudomány szerint a halom megnevezés a helyes.
A halmok fajtái
Olyan mesterségesen megalkotott, kúp formájú földművek ezek, amelyek hogyha keleti eredetű népességnek a sírjait, temetkezéseit rejti, akkor helyesebb a kurgán kifejezést használni. Hogyha valahol újkőkori vagy bronzkori hosszú, egyhelyben lakásnak a rétegsorai rakódnak egymásra, azaz régi városokat rejtő törmelékhalmokat, településdombokat fedeznek fel a régészek, akkor a tell elnevezést célszerű alkalmazni. Vannak újkőkori ún. tömegsírokat rejtő halmok, ekkor a testhalmokról beszélünk. Végül, ha középkori vagy kora újkori épületek alapjait megmagasító halmokat látunk, amikre sokszor templomokat emeltek, azokat motténak hívjuk.
Kiknek köszönhetők az első darabok?
Az Alföldön a Tiszántúl teljes területén elterjedtek ezek a halmok. Nagy részük az ún. gödörsíros vagy Jamnaja-kultúra népességéhez köthetők, akik körülbelül 5000 éve éltek ezen a területen. Ez egy félnomád életmódot folytató népcsoport volt, akik kelet felől érkeztek ide. Jellegzetes temetkezési módjuk az volt, hogy a halottaiknak sírgödröt ástak, majd azt kibélelték fával és deszkával, sok esetben pedig textileket és okkerrögöt is helyeztek a test mellé. Amikor egy másik hozzátartozó is elhunyt, őt is a halomba temették. Ám a halmok nem csak temetkezési helyként szolgáltak, hanem másodlagos funkciójuk is volt.
A Goszpodi-halom felülről. Fotó: Miklós András
Másodlagos funkciójuk is volt
Az őskorban, a bronzkorban, a szkítakorban, valamint a népvándorlás korban a szarmaták is emeltek halmokat. A későbbi népcsoportok, ahogyan ideértek a Kárpát-medencébe, azon belül is az Alföldre és felfedezték a malmokat, ők is felhasználták, „újrahasznosították” őket. A honfoglalók is beletemetkeztek, emellett őrhelyként is kiválóan funkcionáltak a halmok – mivel magaslati pontokat jelentettek a pusztában. Határjelölőként is hasznukat vették, később már térképészeti alappontokként, de templomokat is emeltek rájuk. Utóbbira a környéken példaként hozható a makói Kálvária-kápolna, illetve az óföldeáki gótikus erődtemplom.
A makói Kálvária-kápolna. Fotó: Miklós András
Ma már törvény védi őket
Anno összesen 218 halmot számláltak a makói járásban, ám ezek közül mindössze 144 maradt meg. Ennek oka, hogy ezeket sokszor mezőgazdasági művelés, talajegyenlítés, valamint út- és tanyaépítés folyamán szétszántották, ami hatalmas károkat okozott. A halmoknak nem csak régészeti és történeti jelentősége van, hanem természeti értékük is hatalmas a rajtuk található növényzet és állatvilág miatt. Így már természetvédelmi és kulturális örökség védelméről szóló törvény is védi őket.
